A kis hazugságok és a karrier

A könyv nyomán Lucy Kellaway újságírónő a Financial Timesben foglalkozik ezzel a jelenséggel és megállapítja, hogy "az út a csúcs felé hazugságokkal van kikövezve." Ezt az elméletet támasztja alá a Harvard Business Review is, amely egy felméréssel bizonyítja, hogy a legtöbb sikert elérő emberek egyben a leghazudósabbak is.

Kellaway saját példáján illusztrálta a hazudozás pszichológiáját. „Amikor a főnököm megkérdezi, hogy állok a cikkemmel, azt felelem, már csaknem kész, holott éppen csak elkezdtem. Aki tud hazudni, könnyebben ér el sikereket, mert intelligensebb. Ez egy képesség, úgy módosítani magatartásunkat, ahogy az alkalmazkodás megköveteli és én büszke vagyok a hazugságaimra."

Parker a maga részéről könyvében kifejti, hogy az alkalmazkodás kényszere megköveteli az „álharmóniát" a kollégákkal, a hierarchiában elfoglalt saját hely „álelfogadását", az „álelégedettséget" a saját munkára. Érzékeny diplomáciára van szükség, amelyhez a mérték és az intelligencia érzéke szükséges, mint ahogy Platón mondta, aki a hazudást csak a bölcs, a tanult ember jogának ismerte el, mondván, az mondhat hamisat vagy igazat, mivel mindkettőt ismeri.

Ma, a felfokozott verseny a munkában még inkább szükségessé teszi a kis hazugságokat. Nagy szerepe van a színpadiasságnak, a munkaértekezleteken az tűnik ki, aki a legjobban tud beszélni és ha még idegen szavakkal is tele tudja mondandóját tűzdelni, könnyen elkábíthatja főnökét. És ha figyelme már ráirányult, az esetek nagy részében megnyílik előtte a felemelkedés útja.

Winston Churchill brit miniszterelnök nem egészen erre gondolhatott, amikor még a negyvenes évek elején kijelentette, hogy „háborús időkben az igazság olyan értékes, hogy hazugságkorláttal kell megvédeni".