A Lény magánya

A „mesterséges" ember a fantáziairodalom (és a mozi) egyik kedvence, a prágai Löw rabbi Gólemétől egészen Spielberg Mesterséges intelligenciájáig (A.I.). Nyilván azért, mert az ember, amióta „Isten saját képére teremtette", szeretne a Teremtő szerepében tetszelegni és nem elegendő neki e téren az utódnemzés adománya, amellyel egy része tovább élhet. Ha etikai oldalról vizsgáljuk meg a problémát, azok, akik manapság klónozni akarják az embert, semmivel sem kevésbé nagyravágyóak, mint Frankenstein doktor, és nem kevésbé felelőtlenek. Hiszen maga a doktor is csak akkor döbben rá tettére, amikor a Lény életre kel, és akkor jön rá arra is, hogy nem számolt annak érzelmeivel, gondolataival, amelyek a tragédiák sorozatához vezetnek. A „tudomány" vezérli, nem a szülői érzések: éppen ezért csak későn fogja fel, hogy ugyanúgy felelősséggel tartozik gyermeke boldogságáért és bizonyos fokig tetteiért, mint egy igazi apa. Frankenstein doktor pedig még azzal is számolt, hogy teremtménye beszélni tud!

A Lény ugyan „múlt nélküli", de mint más emberekből „összeállított" szerzet, nyilvánvalóan hozta magával azok emlékeit, érzéseit, félelmeit, vágyait. Ijesztő külseje miatt viszont esélye sincsen arra, hogy szeressék, szörnynek tekintik azok is, akik nem is tudnak semmi születése körülményeiről. (Az angol filmben nem kis meglepetésre Luke Goss, a 80-as évek híres fiúduójának, a Brosnak egyik tagja játssza a rémet...) A „másság" jutalma ma is gyakran a magány, a számkivetettség, és nem kell hozzá „mesterséges lénynek" lenni - elég csupán „kilógni a sorból".

Vajon honnan veszik a bátorságot azok, akik az ember klónozásával kacérkodnak, hogy tudják: az általuk létrehozott ember valóban pontos, külső-belső mása lesz modelljének? Nem fékezi-e eme „tudósok" agyát és kezét az a tudat, hogy egy ember jelleme, tudata bármikor kicsúszhat az ellenőrzés alól, ugyanúgy, mint például a nukleáris erő?

Addig jó, amíg csak a Frankenstein-legendával és A.I.-jal riogatnak minket. De azért jó, hogy riogatnak.