Hőmérséklet:
Fronthatás:
+ 13°C / + 16°C
nincs front
Időjárás
tovább az orvosmeteorológiához...

A Mama Hotelben lakó bumeráng gyerek

2010. 02. 17 16:00 forrás:
Nyomtatás kedvencekhez
Címkék: mama hotel, bumeránggyerek, gyermek, szülő, anya, óvoda, bölcsöde

Manapság egyre nehezebben és egyre később hagyják el a fiatalok a szülői házat. Halogatják a munkába állást, a házasságkötést, a gyerekvállalást. Hiába van olykor saját egzisztenciájuk, esetleg még saját lakásuk is, nem szívesen költöznek el otthonról. Miközben testileg korábban érnek, mint elődeik, valamiért mégsem akarják vállalni a felelősségteljes felnőtt életet. A jelenség annyira terjed világszerte, hogy felkeltette a szakemberek figyelmét.

Egy németországi felmérés szerint a fiatal nők átlagosan huszonkettő, a férfiak huszonöt éves korukig élnek együtt a szüleikkel. Ez önmagában nem lenne furcsa, tekintettel arra, hogy nagyjából ebben a korban jutnak a fiatalok diplomához, álláshoz. Aggasztóbbnak vélik viszont a szakemberek azt, hogy az utóbbi néhány évben pontosan egyharmadával nőtt azoknak a nőtlen férfiaknak a száma, akik még negyvenéves korukban is a mama szoknyáján csücsülnek. Olaszországban állítólag még ennél is nagyobb arányszámot tapasztaltak. Vannak olyan fiatalok, akik egyszerűen élvezik a „Mama Hotel" szolgáltatásait, és kényelemből nem kezdenek önálló életet, mert a legjobb mindig a mama főztje, ráadásul nincs gond se a vasalt ruhára, se a takarításra, bevásárlásra. Legtöbbször azonban komolyabb dolgok lapulnak a mélyben, amelynek a gyökerei egészen a kisgyerekkorig nyúlnak vissza.

A szülőkről való leválás az egyik legnehezebb feladat a felnőtté válás rögös útján. Ezt az önmagában sem egyszerű lélektani folyamatot gyakran maguk a szülők teszik még nehezebbé. Egy francia pszichiáter azt állítja, hogy jóval több olyan gyereket kell kezelnie, aki kórosan nem tud elválni még rövid időre sem a szülőjétől, a legtöbb esetben az anyjától. A gyerek kétségbeesett, betegségtüneteket produkál, amikor ott kell maradnia az óvodában, az iskolában, nem hajlandó külön aludni, táborba menni. Daniel Bailly, a Marseilles-i egyetem tanára azt állítja, az elszakadástól való félelem a 21. század emberének egyik legjellegzetesebb tünete. Az elszakadástól való félelem bizonyos fokig természetes jelenség, de gondoljunk csak bele, mit érezhet az a 3 éves gyerek, aki szembesül apukája/anyukája rettegő, ijedt arckifejezésétől, mikor őt otthagyják az óvodában?! Valószínű nem önfeledt, mosolygós arccal lép be a terembe, hanem arra gondol, vajon hova hoztak anyuék, ha ők is ennyire félnek?! Több óvónő panaszkodik a szülőkre az óvodai beszoktatás időszaka alatt: a szülők nem képesek elfogadni, hogy minél rövidebb ideig búcsúzkodnak gyermeküktől, annál hamarabb belelendülnek a gyerekek az óvodai környezetbe. Ha a szülő vigasztalni, magyarázkodni próbál, a gyerek még görcsösebben szorítja majd a kezét. Viszont, ha eleve bizalommal teli a légkör szülő-gyerek közt, és a szülő is nyugodt, és képes elengedni a gyerekét, mert bízik benne, akkor a gyerek érezni fogja ezt a biztonságot, és tudja, hogy jó helyen lesz, míg szülei dolgoznak.

Nem könnyű eldönteni, honnan tekinthető kórosnak a gyerek ragaszkodása, mondja a francia szakember. A felismerést nehezíti, hogy sok anya a szeretet jelének tartja, ha a gyereke lépni sem akar nélküle, pedig inkább aggódnia kellene emiatt. Különösen gyakran fordul elő a kóros ragaszkodás az egyszülős családokban, amelyekből a válások szaporodása miatt egyre több van. Itt másik felnőtt híján a gyerek lesz a mama „házastársa", legfőbb bizalmasa. Ez már önmagában is természetellenes helyzet, amit tovább fokoz, hogy mai világunk sokszor zaklatott, félelmet keltő, ami elől jóformán csak az otthonunkban találunk védelmet. Nincs érző anya, aki ilyen körülmények között ellökné magától a belé csimpaszkodó gyermeket. Minden lépését ugrásra készen szemmel tartja, és eközben lassanként eléri, hogy a gyerek folyton a nyomában koslat, és képtelen jól érezni magát az anya nélkül, vagy kortársai között.

A másik ok, ami miatt a fiatal felnőttek nem akarják elhagyni a szülői házat, állítja Bailly professzor, hogy a mai világban összemosódnak az életszakaszok, nem léteznek éles határok. Azok a dolgok, amelyektől felnőtté válunk - munkába állás, házasságkötés, gyerekvállalás, stb. - egyre későbbre tolódnak. Ennek egyik oka szintén a gyerekkorban gyökerezik: ha valakit nem támogattak az önállósodásban, nem adtak teret neki a szabad és kreatív játékban, az a későbbiekben sem fogja elhinni magáról, hogy képes felnőtt módjára helyt állni az életben, munkahelyen, párkapcsolatban. Úgy tűnik, ez a generáció, inkább megszerez három diplomát, mintsem felelősséget vállalna a saját életéért. Gyakran előfordul az is, hogy amint véget ér egy többéves párkapcsolatuk, egyből költöznek vissza a szülői házba, (bumeráng gyerek) holott előtte már megindultak az önállósodás útján. Felnőtté válni azt jelenti, hogy képesek vagyunk lemondani bizonyos dolgokról, képesek vagyunk feláldozni önző érdekeinket. Ez persze nagyon kemény „munkát" vagyis önismeretet, fájdalmat és lemondást igényel.

Mi lehet a megoldás? Vajon a szülő erőltesse, hogy felnőtt korú gyereke hagyja el a családi fészket? A pszichiáter válasza egyértelmű igen. Még jobb persze, ha a szülő kezdettől fogva önállóságra neveli csemetéjét. A családban mindenkinek szüksége van magánszférára, nem kell mindent szimbiózisban megélni szülőnek és gyereknek. A szülő legyen biztos pont, aki ha kell, védelmet nyújt a háttérből, de hagyja gyermekét kockázatot vállalni. Irányítsa úgy, hogy a gyerek tapasztalatokat szerezhessen, saját maga oldja meg problémáit, és vállalja a felelősséget tetteiért. Az a fiatal, akinek van önbizalma, mer konfliktusokat vállalni, könnyebben vállalja később a felnőtt életet is.