A rock a Sátántól való?

A 90-es évek elején került a kezembe Conrado Balducci atya könyve, a Sátánizmus és rock-zene. Magyarországi megjelenését éppen aktuálissá tette, hogy Orosháza környékén fiatalok szörnyű rituális gyilkosságokat követtek el, és az akkor már viruló bulvársajtó azonnal összefüggést talált a gyilkosok rock-imádata és bűntettük között.
Akkor - a magyar médiában azóta is páratlan módon - ugyanannak a lapnak két munkatársa állította szembe álláspontját az ügyről.
Bár egyáltalán nem tudtam egyetérteni kollégámmal, különösen Balducci atya könyvének elolvasása után értettem meg, hogy ha egy ilyen mű megjelenhet hivatalos egyházi jóváhagyással, akkor ezekre a nézetekre, sajnos, oda kell figyelni.

A könyv természetesen a blues-tól, a korábbi cikkemben már említett Robert Johnson-i „keresztúttól" eredezteti a problémát, de az ördög szolgájának tekinti Elvis Presley-t és az egész rock and roll-műfajt.
A fő céltábla persze a metál, ezen belül is a „black metal". Könnyű az irányzat egyik alapzenekarát, a Black Sabbathot hihetetlenül komor zenéje, baljós hangjai, szövegei miatt „sátánistának" nevezni, bár ha valaki nemcsak a felszínt kapirgálja, hanem jobban odafigyel az olyan „katasztrófadalokra", mint a War Pigs, az Iron Man, az After Forever vagy a Children of The Grave, rájön, hogy ezek nagyon is „evilági" félelmekről szólnak. Innen már csak egy lépés volt, hogy a Sabbathot mindenféle „fekete mágiával" vádolják és soha meg nem történt színpadi rituálékat írjanak a számlájukra.
A 80-as évek nagy metálhulláma aztán tett is azért, hogy „rossz hírbe" keverje képviselőit, hiszen legjobbjai is a „sötét oldal" feltárását tűzték ki célul és ez már önmagában elég a „bűnhöz". (Mellesleg Balducci atya pellengérre állítja Jim Morrisont is, holott az ő ihletői nem okkult mágusok voltak, hanem Szophoklész, William Blake, Charles Baudelaire és Arthur Rimbaud...).
Holott valójában a metál akkor bontakozott ki teljes erejével, amikor a világot elöntötte a diszkó, a hamis „happy" életérzés, és miután a korábbi progresszívek és a Balducci által szintén átokkal sújtott pszichedelikusok fáradni látszottak, a rocknak két válaszútja maradt: a punk és a metál.
Ma már klasszikusnak számít az Iron Maiden Apokalipszis-lemeze, a The Number of The Beast (1982) és az ugyancsak bibliai ihletésű Seventh Son of The Seventh Son (1988), bár mindkettő valójában napjaink morális összeomlásáról szól, vagy a Venom At Wat With Satan (1983) című albuma, de a „sötétség urát" látták a Megadethben, az Obituaryban, a Christian Deathben, sőt, az AC/DC-ben is.

A hatást nyilvánvalóan fokozta ezeknek a zenéknek az agresszivitása, amelynek nyomán egy-egy koncerten valóban elszabadultak a hallgatók ösztönei, de azért ez meglehetősen távol áll a sátánizmustól. Egy idő után pedig a témaválasztás már csupán felszín volt, és akadtak olyan bandák, akik önironikusan közelítették meg a témát, mint például a német Helloween vagy a Stormwitch együttesek.
Mások pedig, mint az amerikai W.A.S.P., a maga shock-rock-jával nem tett mást, csak Alice Cooper horror-show-it fejlesztette tovább. Azét az Alice Cooperét, akiről a sajtó kitalálta, hogy egy 18. században megégetett boszorkány reinkarnációjának tekinti magát, holott az énekes soha nem vette halálosan komolyan ezt a „szerepjátékát."

A 80-as évek végén néhány nagy metál-előadó már a bíróságon kötött ki: Ozzy Osbourne-t, a Sabbath akkor már kilépett énekesét azért fogták perbe, mert egy depressziós kaliforniai kamasz az ő Suicide Solution című dala mellett követett el öngyilkosságot és a szülők úgy ítélték meg, hogy Ozzy „ösztönözte" a gyereket a végzetes tettre. (A dal amúgy Osbourne saját alkoholproblémáiról szól...)
Hasonló vád alá helyezték a Judas Priest együttest, mert két nevadai tinédzser a Better by You, Better By Me című felvételük mellett lőtte főbe magát.
Az eset kísértetiesen emlékeztet Seress Rezső Szomorú vasárnap című slágerének betiltására, mert állítólag ezzel búcsúzott az élettől számos csalódott szerelmes... Végül mindegyiküket felmentették, a bélyeget azonban azóta sem mosták le magukról.

A dalok, szövegek erejétől való félelem extrém példája volt, hogy 2001. szeptember 11. után egy ideig az Egyesült Államokban megtiltották minden olyan dal rádiós sugárzását, amelynek címében, vagy szövegében „menny", „pokol", „tűz" vagy „halál" szerepelt.
Olyan dalok estek a tilalom áldozatául, mint a Led Zeppelin Stairway To Heavenje, az AC/DC Highway To Hellje, de olyan előadók is szilenciumra ítéltettek, akikre még a gyanú árnyéka sem vetődhetett: John Lennon (Imagine!), Bruce Springsteen (I\\\'m On Fire), Chris Rea (Road To Hell).

A rock sátáni voltának boncolgatásában egyes szélsőségesek nem állnak meg a kemény zenénél. Vannak, akik az egész New Age-műfajt elítélik újszerű spirituális háttere miatt, de még azzal is találkoztam, hogy megkérdőjelezik a „keresztény rock" létjogosultságát.
Persze itt elsősorban azokat ostorozzák, akik, mint például a Yes, vagy az elmúlt 10 évben Neal Morse, keresztény ihletésű gondolatokat közvetítenek, és nem azokat, akik gitárral térítenek.
Csupán apró érdekesség, hogy ez utóbbi műfaj egyik legjelesebb képviselője a nem csupán keresztény, hanem amerikai hazafias húrokat is pengető Mark Farner, aki a rock egyik ősmetál bandájában, a Grand Funk Railroadban kezdte pályafutását éppen 40 évvel ezelőtt...