A vesebetegek mentális gondozása nem megoldott

"A rokkantak országában krónikus betegként élni hullófalevél-sors" - mondta igen találóan Túri Sándor, a Szegedi Gyermekklinika igazgatója, aki nephrológusként szinte az elsők közt kezdte meg a gyermekkorúak dializálását a klinikán.

A hasonlat merész, és lehangoló. A lehullott falevél már soha nem kerülhet vissza eredeti helyére, az életét biztosító fára: pusztulásra van ítélve. A helyzet talán mégsem ennyire tragikus, hiszen többen szóltak a kiútról, a lehetőségekről és tervekről.

Kopp Mária, a Magatartástudományi Intézet professzora azokról a rizikófaktorokról beszélt, amelyek minden krónikus vesebeteg életében jelen vannak - stressz, szorongás, depresszió, reménytelenség, pozitív érzelmek hiánya -, és amelyek számukra különösen nehéz élethelyzetet teremtenek. Hiánycikk a krónikus vesebetegek rehabilitációja, holott az évente 12 százalékkal szaporodó betegcsoport számára ez létkérdés lenne.

Polner Zoltán, a Szent Margit kórház dialízisállomásának vezető főorvosa szerint a családot, egzisztenciát, önbecsülést elveszített emberek, akik előbb-utóbb halmozottan fogyatékossá válnak, mert "vesebetegségükhöz infarktus, stroke, diabétesz, végtag-amputáció, látás- és halláskárosodás társul, önálló életvitelükben, gyakran mozgásukban is gátoltak lesznek."

- Mi nem csak mondogatjuk az évente ismétlődő konferenciákon, meg máshol is, ahol szót kapunk, hogy ezeknek a betegeknek létkérdés a testi-lelki rehabilitáció. A Szent Margit Kórházban 2 éve 30 rehabilitációs ágy áll kihasználatlanul, mert maga a szakma, a Rehabilitációs Társaság sem támogatja a művesekezeltek rehabilitációját - hangsúlyozta.

Pedig - miként a konferencián is elhangzott - van jó példa arra, hogy megfelelő szakmai csapattal és a dialízisek beosztásával meg lehet szervezni az eredményes rehabilitációt, ahogy azt Torinóban a 70 éven felüli betegek számára megtették, és nagyszerű eredményeket produkáltak.

A betegcsoporton belül különösen veszélyeztetettek a gyermekek és az idősek, akiket sokszor a család sem kezel megfelelően. A szociális és érzelmi támogatottság hiánya pedig rontja életminőségüket és életesélyüket.

A technika sok mindenre képes, a szolgáltató állomások remek, világszínvonalú művesekezelést tudnak nyújtani, de ez csak az egyik dialízistől a másikig tartó időt teszi elviselhetővé, élhetővé, fizikailag azt a pluszt nem adja meg a betegeknek, amelyet a mai modern, holisztikus szemlélet alkalmazása lehetővé tenne. Nem rendkívüli, megvalósíthatatlan vágyálmokról van szó, csupán arról, hogy szakemberekből, orvosokból, pszichológusokból, szociális munkásokból, fizioterápiás nővérekből, gyógytornászokból szerveződött csapat foglalkozzon rendszeresen azokkal, akik rokkantosítás helyett megmaradt életfunkcióik fejlesztését választanák, ha ebben segítenék őket.

A szervezett rehabilitáció hiánya súlyos egészségügyi helyzetet konzervál. Hiába minden jó kezdeményezés, fogadókészség, ha az igazi rehabilitációs szemlélet nem alakult ki.

Ezen a konferencián elhangzott, hogy újdonságnak ugyan nem számító, mégis gyakran elfelejtett igazság: a rehabilitáció a kór megállapításának pillanatában kezdődik. Ez lehetne akár üzenet is egy olyan betegcsoport részéről, amelyre tagadhatatlanul sokat költ az egészségügy, de a befektetés sokkal hasznosabb lehetne, ha a modern technikához a sok területről összegyűlt tudás komplex lehetőségeit is kihasználnák.

Túri Sándor professzor szemléletes képét alkalmazva: a falevelek hullását megakadályozni ugyan nem lehet, de lassítani talán igen, csak a kezünket kell kinyújtani hozzá.