A gyerekek figyelnek minket (gondolatok a Négyszáz csapás nyomán)

A franciáknak az Új Hullám (Nouvelle Vague) érkezése előtt már voltak figyelemre méltó filmes tapasztalataik a gyermekek és a felnőttek közötti szakadék ábrázolásáról. A leghíresebb Jean Vigo Magatartásból elégtelen (Zero de conduite, 1933) című alkotása, amelynek lázadó diákjai 35 év múlva Angliában reinkarnálódnak Lindsay Anderson döbbenetes műve, a Ha...(If) kockáin. 1938-ban Christian-Jacque Fiúk az intézetben (Les évadés de Saint-Argil) című filmjének egyik hőse egy különc angoltanár, aki kollégái közül egyedül képes szót érteni az elvadult gyerekekkel. Tündéri humora ellenére idesorolható Yves Robert Gombháborúja (1961) is, amelyben a két falu rivális bandájának két vezére egyaránt a javítóintézetben végzi és félreteszik korábbi „kibékíthetetlen ellentéteiket".

A Négyszáz csapás, amelynek főszereplője, Antoine Doinel, a kamaszként hasonló kálváriát megjárt Truffaut alteregója, rossz tanuló, csak a mozi érdekli igazán. (25 évvel később Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című filmjének hősnője, Juli, szinte kísértetiesen hasonlít rá: az árván maradt lány iskola helyett is moziba jár, és egy alkalommal véletlenül éppen a Magatartásból elégtelent nézi meg...). Persze lehet, hogy az iskola is jobban lekötné, ha valódi otthona lenne. A „családi fészek" azonban inkább tűzfészek: anyja állandóan ingerült vele, folyton fáradtságra hivatkozik, miközben - ahogyan egyszer Antoine az utcán rajtakapja - szeretőt tart, apja pedig, akit csak az autóklubja érdekel, pipogya alak, hagyja, hogy felszarvazzák, és valójában ő sem tud mit kezdeni fiával. A film szállóigéje is jellemző: „Vidd le a szemetet". Megdöbbentő ugyan, hogy Antoine egyik iskolakerülését azzal indokolja, hogy meghalt az anyja, de valahol mégis érthető. És a tanárokban sincsen annyi empátia, hogy e szörnyű kijelentés mélyére ássanak, az anya „szeretetrohamai"pedig felszínesek, nem is csoda, ha leperegnek a fiúról. Így egyenes út vezet a „bűnözéshez", az írógép-lopáshoz, amely miatt Antoine javítóintézetbe kerül. Nem is tudjuk, hogy amikor anyja meglátogatja és közli vele: annyira lejáratta a gyerek őket, hogy nem fogadják vissza, fájdalom vagy megkönnyebbülés-e ez Antoine-nak. Végül sikerül megszöknie és „a saját lábára áll" - miként tette ezt Truffaut, akinek szerencséje volt, mert felkarolta őt a híres filmesztéta, André Bazin, és felvette a 15 éves fiút az Új Hullámot megalapozó szaklaphoz, a Cahiers du Cinémához. Sok Antoine-nak azonban csak a semmibe futás adatott meg és adatik meg a mai napig.

Írói pályám során sok tizenévestől kaptam olyan leveleket, amelyekben elpanaszolták: mindenük megvan, de senki sem foglalkozik velük, nem figyelnek rájuk, ha beszélgetni szeretnének a családban, azzal oldják meg a problémát, hogy pénzt adnak nekik. Inkább hozzám fordultak, az idegenhez, mert én legalább válaszoltam nekik. Tartok tőle, hogy manapság még többen lehetnek, hiszen a hajsza egyre nagyobb, és a gyermeknek sokan csak addig örülnek, amíg nincs vele semmi gond.

A Négyszáz csapás több mint 50 évtizede, mint film is, kikezdhetetlen remekmű. De arra is tanít, hogy figyeljünk a gyerekekre, hogy ők is jó szívvel figyelhessenek minket.