Felnőttéválás

Szakértő szemmel

A szülők többsége nagyon nehezen fogadja azt, amikor gyermekük felnőtté válik, amikor elkezd az addigi családi kötelékből kifele kacsingatni, és amikor elkezdi élni a saját életét.
Az addigi viselkedésük a gyermek felé megváltozik, a fiatal felnőtt önállósodását nehezen viselik. Mintha a nagy szeretettől nem látnák, hogy ezzel milyen károkat okoznak a gyereküknek. (Időnként úgy érezhetjük, mintha ″rosszul″ szeretnének minket). A szeretetük ugyanis már nem annyira önzetlen, hanem inkább birtokló lesz.
Nem tudják elfogadni, hogy a gyermek, akit sok- sok éven keresztül neveltek, akibe annyi szeretetet, energiát és pénzt invesztáltak, egyszerre csak „ellenük fordul". Sőt, szerintük a gyermek maga ellen fordul, magának tesz rosszat.
Ebben a helyzetben a szülők némelyike ugyanis azt hiszi, hogy a sokévnyi tapasztalatuk és gyermekük iránti szeretetük miatt ők tudják a legjobban, hogy mi és ki a legjobb a gyereküknek. S ha a gyermek nem a szülő kedve szerint tesz, akkor magának okoz rosszat.
Hogy mit lehet ilyenkor tenni? Türelmesnek kell lenni, és meg kell próbálni a szülőkkel őszintén beszélgetni. Kérdezzük meg tőlük, hogy mitől félnek, miért aggódnak a leginkább velünk kapcsolatban?
Biztosítsuk őket a szeretetünkről, és adjuk a tudtukra, hogy értékeljük aggódásukat és szeretetüket, valamint adjuk tudtukra azt is, hogy a tanácsaikat is szívesen vesszük, de a döntéseinket nekünk kell meghozni, méghozzá önállóan.
Ha a szülők látják és érzik, hogy továbbra is fontosak, hogy a gyermekük párkapcsolata és önálló élete ellenére a gyermeknek az ő irántuk való szeretete nem változott, akkor majd megenyhülnek.
Fontos, hogy a zsarolási próbálkozásokra ne reagáljuk hasonló érzelmekkel és viselkedéssel, és az is fontos, hogy ne nehezteljünk rájuk emiatt (hiszen őket a vélt legjobb szándék, a gyermekük vélt legjobb érdeke vezérli), hanem legyünk türelmesek. Idő kell ahhoz, hogy a szülők megtanulják a gyermekeik kezét kicsit elengedni, és idő kell ahhoz is, hogy elfogadják: gyermekük már nem gyermek, hanem felnőtt ember.
Avassuk be a szüleinket a terveinkbe (már amelyek rájuk is vonatkozhatnak), éreztessük velük, hogy továbbra is részei az életünknek. Mert az ilyen szülői viselkedés mögött legtöbbször az a félelem áll, hogy elveszítik gyermekük szeretetét. Vagyis, ha megbizonyosodnak a felől, hogy ez nem így van, viselkedésük is elkezd majd pozitív irányba változni.