Alkotó búskomorság

Bár örömből, boldogságból, szépségből, harmóniában is születtek szebbnél szebb alkotások, a szellemi világ, amely fényből és árnyakból áll, ezekkel az örökségekkel teljes.

Napjainkban számos nagy depressziós művész alkotásait szedik ízekre orvosok, pszichiáterek, történészek, minden szóban, hangban, ecsetvonásban, kőbe vésett vonalban, fotóban és filmben e baj (?), e magatartásforma (?) nyomait keresik és vélik felfedezni.

Ezek érdekes, értékes adalékok lehetnek egy pályaképhez, de ahogyan senkiből sem lett nagy művész csak azért, mert önpusztító életet élt, ivott, kábítószerezett, az alkotóra tartósan rátelepedő, vagy elhatalmasodó rosszkedv sem pótolta az eredeti tehetséget, zsenialitást. Ez ugyanúgy igaz, mint az, hogy senki sem válhat depresszióssá egy búskomor pillanattól ihletett mű által, ha nem munkál benne valamilyen más, testi vagy lelki kór. Akinek erős empátiás készsége van, hosszabb-rövidebb időre persze beleélheti magát az alkotó állapotára, de egy egészséges embernél ez csupán múló rosszkedv lehet.

Volt idő, amikor valósággal divat volt kedélybetegnek lenni művészkörökben. Gondoljunk csak a szentimentalizmus időszakára, vagy a romantikusokra, akik a búskomorságot „az évszázad betegségének" nevezték. A 20. század aztán jócskán adott okot arra, hogy a depresszió egész nemzedékekre, sőt, népekre is ráüljön, és ennek tragikus következményeit jól ismerjük a történelemből.

A következő hetekben felidézünk néhányat azok közül, akik itt hagyták búskomorságuk számunkra maradandó nyomait és akikre ma is borzongással vegyes csodálattal tekintünk.