Alkotó búskomorság - 1. Az imádat rabságban: Sylvia Plath

„A mélységet ismerem. Tapintom a
Gyökeremmel.
Te félsz tőle,
Én nem: visszahúz.

Hallod bennem a tengert?
Az elégedetlen morajt?
A semmi hangját, múló őrületedét?

A szerelem árnyék,
Hogy fetrengsz, sikoltasz érte,
Paták dobognak, hallod, hogy szalad?

Tüzes vágtában egész éjszaka
Követlek, míg fejed kő lesz, párnád a gyep,
Hangot, visszhangot ad."
(Sylvia Plath: Szilfa)

A cambridge-i ösztöndíjat kapott amerikai lány csak szélsőségek között tudott élni: hol eufória, hol mélységes depresszió között vergődött. Már tizenéves korában is többször „játszott" a halállal, talán keményebben, mint ahogyan sok tinédzser megkísérti a véget, sőt, már főiskolás volt, amikor altatóval túladagolta magát, majd elbújt házuk pincéjében. Ezt követően elmegyógyintézetben is kezelték. Labilis személyiségére valószínűleg súlyosan hatott, hogy mindössze nyolc éves volt, amikor váratlanul meghalt az apja, anyjával pedig soha nem tudtak egymáshoz közel kerülni. Ekkor már kibontakozott költészete és minden vágya az volt, hogy híres költőnő lehessen. Ezért is vált minden szempontból végzetessé találkozása Ted Hughes-zal.

Sylvia azt hitte, hogy a szenvedélyes szerelem által egymás lángoló múzsái lesznek, de az Egyesült Államokba való közös visszatérésük után hamar rá kellett jönnie, hogy, miközben Hughes nélkül képtelen élni, az angol poéta valósággal „megfojtja" őt, és amíg Ted könnyedén ír és egymás után éri el a sikereket, ő, bármilyen tehetséges is, csak „görcsöl", és mellőzés jut neki. Ez volt a sorsa első kötetének, az 1960-ban megjelent Kolosszusnak is, amelyet azóta már a modern amerikai költészet egyik csúcsteljesítményének tartanak.

Ez a szellemi féltékenység egy idő után női féltékenységgel is párosult, hiszen Hughes-t rajongással vették körül tanítványai, akik között bimbózó költőnők is akadtak. Nem segített rajtuk Angliába való átköltözésük, sem pedig két gyermekük megszületése. Sylvia írásaiban egyre ijesztőbb mélységeket tárt fel önmagából, kapcsolatukból, kifelé azonban egyre zárkózottabb, a külvilággal szemben egyre ellenségesebb lett. Nem bocsátotta meg Ted újabb hűtlenségét, elvált tőle, de a válásba ő pusztult bele.

1963. február 11-én éjjel dermesztő hidegvérrel tervezte meg öngyilkosságát, majd gázzal ölte meg magát. Előtte mindent olyan pontosan elrendezett, hogy a rendőrség még gyilkosságra is gyanakodott. Sylvia Plath azonban nem volt elmebeteg, pontosan tudta, mit csinál, és állapotával is tisztában volt. Ez világosan kiderül utolsó verséből, a Kráterből:

„A nő kiteljesül,
Halott

Arcán tökéletes mosoly.
Görög sorstragédiák illúziója

Pereg le tógája ráncain.
Csupasz

Lába azt mondja:
Megérkeztünk, vége.

A két halott gyerek két fehér kígyó,
Összegömbölyödtek,

Mellettük két apró, üres tejescsupor.
Visszahajtogatta

Őket, testébe
Zárt rózsaszirmok.

A dermedt kertben vérző illatok,
Éji virágok édes torka mélyén.

A Hold nem szomorkodik,
Csontcsuklya alól figyel.

Látott már ilyet,
Kráterei hasadnak, hívnak."

A siker, az igazi hírnév már csak halottaiban jutott Sylvia Plathnak: Kultuszkönyvvé vált az Üvegbúra című, önéletrajzi ihletésű regénye, verseit is több nemzedék ünnepli azóta is.

Ted Hughes azonban több mint 30 évig hallgatott közös tragédiájukról: csak 1998-ban, amikor már közel érezte saját végét, akkor jelentette meg Születésnapi levelek című versciklusát, amelyben megírta szerelmük történetét, saját verseibe beleszőve Sylvia gondolatait, sorait, sőt, olyan költeménye is van, amely nem más, mint néhai párja versének újrafogalmazása.

2003-ban film is készült róluk: Sylvia Plath alakját Gwyneth Paltrow formálta meg döbbenetes erővel, míg Ted Hughes-t Daniel Craig személyesítette meg.