Alkotó búskomorság - 2. A sztárlét és a szerepek őrlőfogai között: Jim Morrison

Ehelyett a mai napig rock-ikon, poszterekre, pólókra kimerevítetten, egyike azoknak, akiket be lehetett gyömöszölni a „szép, fiatal és halott" és az „elátkozott sztár" dobozába, holott még az sem biztos, ott és akkor halt meg - ha meghalt már egyáltalán - amikor a fáma tartja. Ami tény, hogy mind zenéje, mind pedig a költészete jelen idejű múlt, amely remélhetőleg az ikont is túléli majd.

Jim Morrisonról van szó.

„van egy kis játszmám figyeljetek ide
belemászok az agyam mélyébe
ugye fogjátok mi a lényege
begolyózni - ez a neve
a játszma indul próbáld csak ki
szemed kihunyt neved senki
nincs már világ ember sincsen
kerítést emelünk a világegyetemben

játszmázunk s közben jól szórakozunk
hunyd le a szemed nem bukhatunk
itt vagyok veled s máris megyek
törni-zúzni akarok veled

bújj vissza agyárkaidba
a szenvedésnél sokkal alábbra
e teret eső sosem mossa"

Volt egy nagy kollázsverse - a legnagyobb alkotásai szinte mind azok, vagy pedig különös filmtöredékek - a The Celebration of The Lizard (A Sárkánygyík miséje), amelynek egy részlete tökéletes diagnózist adott Morrison állapotáról, arról a művészről, aki mindig másképpen élt és cselekedett, mint ahogyan azt a környezete elvárta volna tőle és éppen ezért folyamatosan „játszmákra" kényszerült.
Nem tudott, nem akart beilleszkedni abba a környezetbe, amely egy négycsillagos tábornok fiának „járt", hiába tűnt ki eszével, kreativitásával a Los Angeles-i UCLA egyetem filmes szakán, egyszerűen nem tűrte, hogy gúzsba kössék kreativitását. Közben mindig más akart lenni, mint aki valójában volt: magára öltötte a kor mozibálványainak, James Deannek, Marlon Brandónak a pózait, ő volt a megtestesült Dean Moriarty Kerouac: Úton című regényéből, de kacérkodott a 20-as évek Párizs-járó, önpusztító amerikai írók, Henry Miller, F.Scott Fitzgerald lelkével is, miközben megmártózott William Blake és az indiánok miszticizmusában.
És - bár sokszor rásütötték - soha nem akart vátesz lenni, legfeljebb „muszáj-Herkulese" lehetett a 60-as évek kontesztációs mozgalmának.

„bocsáss meg az öregeknek kik nemzettek
hogy istenről beszéltek
az esti imában a gyermekeknek"
(Panasz)

A rock Jim Morrison számára nem cél, nem vágyálom volt, csupán eszköz arra, hogy mint költő, megmutassa magát, de ebben is megmutatkozott egymással folytonosan harcban álló két énje: a színpadon már-már szemérmetlenül exhibicionista volt, miközben rettegő, szorongó belső énjét verseiben, filmnovella-töredékeiben tudta legjobban kifejezni.
Miközben zenekarával, a The Doors-szal olyan rock-örökzöldeket alkotott, mint a Light My Fire, a Break On Through, a Roadhouse Blues, vagy az L.A. Woman, akkor, amikor a levegőben a színes-fényes tudattágítás, a szeretet-vallás volt, ő a dolgok sötét oldalán kereste az igazságot és önmagát.
A The End, amelyet koncerten mindig versrögtönzésekkel egészített ki, nem csupán az Oedipus-történet modern feldolgozása volt - ezt persze a korabeli amerikai cenzorok nem értették - hanem e sokszorosan megkettőzött lét lenyomata is.
A When The Music′s Over akár a diákmozgalmak programja is lehetne - idézték is belőle sokat az „ide a világot,de rögtön" sort - míg egyik legnagyobb műve, a csak eltűnése után megjelent Amerikai fohász (An American Prayer), amelyet 1970. december 8-án, 27. születésnapján vett fel egy Los Angeles-i stúdióban, már azt az illúziókkal való leszámolásról (is) szól, lehetne akár Allen Ginsberg Üvöltésének ellenpárja.
És akkor nem szóltunk a számos, néhány soros, szinte csak „odavetett", mégis tökéletes „költeményekről", amelyek a nap bármely órájában, bárhol, bármilyen állapotában kiszakadhattak belőle.
Ezeknek többségét - leszámítva a kis példányszámban megjelent első két kötetét, az Urakat (The Lords) és Az Új Lényeket (The New Creatures) - azonban csak a túlságosan is hálás utókor élvezhette.
Értetlenség fogadta filmes törekvéseit is, és soha nem tudjuk meg, milyen lett volna Kurtz ezredesként az Apokalipszis, mostban, amelyet egykori egyetemi társával, Francis Ford Coppolával már 1968-ban terveztek.

„Az úr örök tudata
(hol tárgyalás és börtön
csaknem baráti)
csók a Viharban...
félelem a hálószoba
tragikusan hideg neonjától
megfagyok
....kocsironcs az űrben
Hirtelen mozdulatok
...magányos országút
fagyos stoppos

félelem a farkastól
saját árnyékodtól"
(Félelem)

Morrisonról elsősorban azt tartották, hogy súlyos alkoholista volt, de ez is csak a külvilággal, a látszatokkal, a hamis csillogással való folyamatos szembenállásából, és az ebből fakadó egyre mélyebb depresszióból vezethető le.
Az „igazi" Jimre nagyon kevesen voltak kíváncsiak, még saját zenésztársai sem mindig értették őt, mindezt végzetesen súlyosbította egy hozzá hasonlóan „burokban született" lány, Pamela Courson szerelme, kettejük „se vele, se nélküle" kapcsolata.
Még a hozzá legközelebb állók számára is örök rejtély volt: hol végtelenül kedves, szeretetre méltónak, hol elviselhetetlenül gőgösnek, az egész világot lenézőnek, egyszer sziporkázó szellemű, lenyűgöző intelligenciájúnak, másszor pedig utolsó iszákos bunkónak írják le a visszaemlékezések. Kérdés, hogy létezett-e egyáltalán „igazi" Jim Morrison, ő maga tudta-e, hogy kicsoda, vagy felfalták őt a szerepek?

Ugyanígy rejtély maradt halála, vagy eltűnése. Hivatalosan 1971. július 3-án halt meg szívrohamban Párizsban, de a körülmények a mai napig homályosak, és még legközelebbi barátai is kételkedtek benne. Ki tudja, hogy azokban a napokban Jim Morrison nem-e éppen Arthur Rimbaud-t játszott, aki egyik pillanatról a másikra lezárta életművét és új életet kezdett?
Egyéniségébe ez is belefért... Sírja a párizsi Pére-La-Chaise temetőben lassan 40 éve zarándokhely, miközben lehet, hogy ő valahol a világ egy rejtett zugában jót röhög az egészen.

„tudjátok-e milyen sápadtan és bolondul
jön a halál ha órája kondul
nem szól s nem tervez
mint egy rémisztő ölelő vendég
kit ágyadba beeresztesz

angyalokká tesz minket a halál
szárnyakat kapunk
s mint holló tolla
puha lesz vállunk

nincs többé pénz nincsenek hülye göncök
a legjobb királyság talán eljön
s leleplezzük a vérfertőzőt
s tetszhalott törvényeknek nem hiszünk

nem megyek el
inkább a barátok tora
mint az óriások hona"
(Amerikai fohász)