Alkotó búskomorság 3. - Fényimádók

A festők számára a fények minden valódiságának megragadása olyan, mint másnak a repülés, vagy idegen bolygók felfedezése: szinte elérhetetlen vágy, amely akár az őrületig is fokozódhat. Lehet, hogy a művész úgy érzi, hogy képtelen elérni a tökéletességet, közben azonban alkotóereje soha nem látott csúcsokat ér el - akár élete, elméje árán is. Ilyen festő volt Vincent Van Gogh és Csontváry Kosztka Tivadar.

Van Gogh (1853-1890) nem akart mást, mint azt, hogy úgy szeressék, mint egy normális embert, ez a szeretetéhség azonban egy elkényeztetett gyereké volt, amely gyakran erőszakba torkollott. A lélek félelmetes magányában élt, egyedül küzdött a színekkel, csupán állati, látomásos ösztöne vezette, amely arra ítélte őt, hogy saját művészetén keresztül keresse meg az Igazságot. A festészet adott világos értelmet zavaros, nyugtalan életének, ugyanakkor egyben hóhéra is volt, mert olyan szinten egyesült vele.

Jellemző egy párizsi levele, amelyet 1888-ban írt, amikor a csendéletek és a tájképek foglalkoztatták: „Tört és semleges árnyalatokat kerestem, hogy harmonizáljak a külvilág brutalitásával. Intenzív színeket nyertem, nem szürke harmóniát". Éppen a harmónia hiányzott belőle, szinte alig láthatunk képein egyenes vonalakat, a sok-sok „hirtelen" ecsetvonás pedig még a legszelídebb képeken is arra utal, hogy a festő lelke állandóan száguld, rohan, egyenesen a vesztébe. A kavargó spirálok pedig, amelyek átszövik alakjait, háttereit, mindig arra a zűrzavarra utalnak, amely fejében uralkodott, és amelytől még így sem tudott megszabadulni.
Legközelebbi környezete számára is egyre elviselhetetlenebb lett, közismert a beteges vetélkedésbe, illetve a máig tisztázatlan füllevágási ügybe torkolló barátság a pályatárs Paul Gauguin-nel, az elmegyógyintézeti kezelés. Különös játéka a sorsnak, hogy Van Gogh minél inkább beleőrült saját útkeresésébe, annál élesebbek lettek színei, még ha az összkép egyre nyomasztóbb is, mint a Varjas búzamező, vagy az Auvers-i templom képe.
„A ciprusok mindig izgattak, főleg azért, mert nem olyanok, mint ahogyan én látom őket" - írta 1890.június 25-én, alig több mint egy hónappal öngyilkossága előtt.

„A legnagyobb tekintély ezen a világon a világfejlesztő akaraterő, a természetben élő energia, mely kinyilatkoztatás útján fejleszti a világot s halhatatlanná teszi a valóságot. Ehhez a tekintélyhez legközelebb áll a lángész, vagyis Zseni, aki a feladatot meg is képes oldani" - a Van Gogh-gal egyidős, de őt jelentősen túlélő (1853-1919) Csontváry Kosztka Tivadar írta le ezeket a sorokat 1912-ben. A magyar festő 27 évesen, misztikus élmény hatására kezdett el művészettel foglalkozni, és már elmúlt 40, amikor életét teljesen a festészetnek szentelte.
„Napút-festőnek" tekintette magát, megszállottan próbált eleget tenni „küldetésének". Ezt a célt szolgálták utazásai, Oroszországban, a Balkánon, Olaszországban, a Közel-Keleten. Nem véletlen, hogy azt a ragyogást, amelynek visszatükrözésére vágyott, éppen ez utóbbi tájon találta meg és ragadta meg, miközben úgy ment és élt, nélkülözések közepette, csak a festészetre koncentrálva, mint egy zarándok, de látói zsenialitását igazolja azoknak a színeknek a megragadása, amelyek a taorminai görög színház romjai feletti alkonyatból áradnak.

Műveiben, amelyben a szépség és a groteszk (talán egyre súlyosbodó skizofréniájának nyoma) sajátos módon keveredett, utánozhatatlan stílust teremtett, amely valami módon mégis kapocs lehetett az impresszionisták és a szürrealisták között (Zarándoklat a cédrushoz).

Művészettörténészek kimutattak egészen hátborzongató, rejtett ötleteket is alkotásaiban: Például Az öreg halász című képéről kiderítették, hogy ha az eredeti festmény jobb vagy baloldalát a másik felére tükrözik, egészen más figurák jelennek meg: az első tükrözésből egy imádkozó öregember, míg a másikból egy ördögfigura. Művészi nagyságát azonban, néhány külföldi kritikust leszámítva, nem ismerték el életében, és utolsó éveiben szinte egyetlen művét sem fejezte be, egyre zavarosabb filozófiai írásokkal múlatta idejét, amelyekben saját felsőbbrendűségét hirdette a világ mocskával szemben. Ahogyan Pilinszky János írta, „szellemén eluralkodott a görcs, a kigúnyolt próféta merevgörcse." Különc volt abban is kortársaihoz képest, hogy nem ivott alkoholt, vegetárius volt és pacifista.

„Az ember elérkezik egy bizonyos határhoz,
Jobbról eltávolodott, balról megállott,
A középút nyitva volt mindenkinek,
Az vitt az egyenes isteni összeköttetéshez,
Határa van a gyönyörűségnek, világ-
Tapasztalattal járó megelégedésnek,
Határa van az ittmaradásnak
(rokonoktól való elválásnak)
Testünkkel való fáradozásnak,
Amikor a fáradtság testünkre esik
S a test nyugalom után kívánkozik,
Elszáll a lélek, a más világba
Belekapcsolódik, hogy tovább éljen
Az Isten kegyelmében,
A nagyvilág ismeretlenségében:
A távozót ne sirassátok,
Rokonok, ne búsuljatok,
Meglepő gyönyör az élet folytatása,
Szélesebb látókör az új élet tudománya"

- írta A Túlvilág című költeményében.

Csontváry műveire valószínűleg a pusztulás várt volna, miután örökösei rakodóvászonnak adták el a képeket, ha nem vásárolja fel őket 1930-ban egy Gerlóczy Gedeon nevű fiatal építész, megmentve e csodálatos víziókat az utókor számára.

Van Gogh, aki, miután életében egyetlen képet adott el, napjainkra a világ egyik legkeresettebb festője lett a múzeumok és műgyűjtők részéről. Nem véletlenül ihletett meg annyi filmest is. 1956-ban Vincent Minelli készítette el a Lust for Life (Az élet éhe - magyar címén A nap szerelmese) című alkotását, amelyben a festőt Kirk Douglas személyesítette meg óriási erővel. 1980-ban Kuroszava Akira Álmok című művében jelenik meg Van Gogh figurája, még hozzá a híres amerikai-olasz rendező, Martin Scorsese alakításában. 1991-ben Maurice Pialat vitte vászonra életét Vincent címmel, Jacques Dutronc-nal. A legtökéletesebben azonban Alain Resnais 1948-as rövidfilmje adta vissza a művészben dúló, végzetessé váló feszültségeket úgy, hogy csak Van Gogh képeiből, azoknak montázs révén filmmé változtatásával hatolt bele a festő lelkének legsötétebb zugaiba.

Csontváryról Huszárik Zoltán készítette a legismertebb filmet (1980). A Szindbád rendezője, akár Krúdy művei esetében, ismét elsősorban hangulatában akarta megragadni a látnok festő művészetét, útkereséseit, miközben - tisztelegve Latinovits Zoltán előtt, akinek eredetileg szánta a szerepet - egy színészt állított a film középpontjába, aki Csontváryt készül eljátszani. Az a testi-lelki önpusztítás, amelyet Huszárik ábrázolni próbált, vele is végzett alig másfél évvel később.

Emlékezetes volt Valló Péter Csontváry - egy világhódító hun című tv-játéka, amelyet Kiss Irén drámájából az vígszínházi előadás nyomán készített, egy másik tragikus sorsú önpusztító, Szakácsi Sándor főszereplésével.