Alkotó búskomorság 4 - Szeretetéhes imázsfoglyok: Vivien Leigh és Marilyn Monroe

Vivien Leigh-nak elég lett volna életében három filmben játszania: az Elfújta a szélben, A vágy villamosában és A bolondok hajójában, akkor is nyomot hagyott volt a filmtörténetben. Ez a tragikus sorsú angol színésznő alig 54 évet élt, egykor a mozinak nemcsak egyik legszebb, hanem egyik legerősebb kisugárzású asszonya volt, de igazi élete maga volt a pokol.

Vivien világhírét legnagyobb szerelmének, Laurence Oliviernek köszönhette. „Bemutatom Scarlett O\'Harát" - hangzott a már filmtörténeti mondat, amikor a nagy Shakespeare-színész elvitte kedvesét az Elfújta a szél (1939) szereplőválogatására. Az akkor mindössze 26 éves Leigh tökéletesen azonosult szerepével, az öntörvényű, látszólag törékeny, mégis rendkívül erős nőével. A siker azonban alig néhány év alatt tönkretette, mivel sem neki, sem Oliviernek nem volt erős oldala a házastársi hűség, kapcsolatuk hamar tönkre ment.
A magánéletbeli és szakmai problémák aláásták Vivien egészségét. Az italhoz, nyugtatókhoz nyúlt, és elérkezett az a pillanat, amikor kényszerpihenőre kellett vonulnia. Éppen Indiában forgatott, amikor erős depresszió kerítette hatalmába. Hazavitték, de megérkezésekor olyan hisztéria tört ki rajta, hogy pszichiátriai intézetbe kellett őt vitetni.

A legszebből a legboldogtalanabb lett. Élete ettől kezdve ismétlődő depressziókból, hallucinációkból állt, majd tüdőbeteg lett. És mint a filmben, amely elindítója volt diadalának, fittyet akart hányni a bajoknak. Nem volt hajlandó gyógykezeltetni magát, úgy próbált élni, mintha egészséges lenne. Már ezt az illúziót játszotta el Marlon Brando oldalán a Vágy villamosában (1952) is. A bolondok hajójában (1965), amely egyben utolsó szerepe volt, egy öregasszonyt alakított, minden smink nélkül, pedig akkor még csak 51 éves volt.
Rögeszméjévé vált, hogy betegsége miatt a férfiak félnek a közelébe kerülni, ezért szinte sportot űzött abból, hogy minden éjszakára legyen partnere. Lehetett az a pék, a postás, vagy a sofőr, nem számított neki, hogy fizetnie kellett a „szerelemért", csak ne maradjon egyedül. Továbbra is ivott, kábítószerezett. Laurence Olivier sokáig kitartott mellette, segített, ha a színésznő nagy bajba került, végül azonban nem bírta az idegölő jeleneteket és sorsára hagyta őt. Élete végén Vivien egy fiatal ausztrál színésszel, John Merivale-lel élt együtt Londonban, de amikor 1967. július 18-án meghalt, senki sem volt mellette.

Marilyn Monroe története sokkal ismertebb, neki még kevesebb idő adatott meg, mint Vivien Leigh-nek: alig 36 év. Aki látta azokat a fotókat, amelyeket még világhírneve előtt készítettek, amikor még Norma Jean Dougherty-nek hívták - és akadt köztük ugyancsak merész is - beleborzad, hogy mit csinált Hollywood ebből a bájos, természetesen tüzes, izgatóan hamvas kislányból: egy végzetes divát, akin szinte minden csak máz: a hidrogénszőkesége (egyesek szerint ő a viccbeli, butuska „szőke nő" prototípusa), az eltúlzott smink, az óriási száj, a fullasztóan szűk szoknyák, a túlfüllesztett erotika (különös tekintettel John F. Kennedy születésnapi köszöntésére).

Holott, miközben Marilyn az 50-es évek vitathatatlan amerikai szex-szimbóluma volt, film- és fotóikon, hódításai a valóságban nem más férfiakra voltak végzetesek, hanem sokkal inkább őrá. Miközben filmjeiben - legyen az krimi, társadalmi dráma vagy vígjáték az Aszfaltdzsungeltől (1950), a Niagarán (1952) át a Hét évi vágyakozásig (1955), amelyben a metróhuzat felreppenti fodros szoknyáját - minden rendű és rangú hímek hevertek a lábai előtt, ő egész életében nem csinált mást, mint szeretetért könyörgött, de valószínűleg ő maga sem tudta eldönteni, hogy férjre, vagy szeretőre volt-e szüksége.

„Álompárnak" kiáltották ki frigyét Joe di Maggióval, a baseball-legendával, majd hasonló títulust gyűjthetett be a nagy drámaíróval, Arthur Millerrel. A szakadék, amely elválasztotta a filmbeli Monroe-t Norma Jeantől, egyre csak nőtt, és bár tehetsége a leggyengébb limonádékon is átsütött (nem is szólva a Van, aki forrón szereti énekesnőjéről, akiben egy kicsit önmagát is parodizálta), hírhedtté vált megbízhatatlansága, pontatlansága nem a sztár szeszélyéből fakadt, hanem súlyosbodó idegállapotából.

Gyógyszerek, alkohol, kábítószer roncsolták őt rohamosan, és mindezek együtt akkor parancsolták őt le végleg a vászonról, majd az élet színpadáról is, amikor művészete végre beérhetett volna: az „elátkozott" filmként számon tartott Kallódó emberekben nyújtotta talán legnagyobb alakítását, utolsó „apa-támasza", Clark Gable oldalán. (Az átokkal magyarázzák, hogy Gable a forgatás után néhány nappal meghalt, két év múlva Marilyn halt meg tisztázatlan körülmények között, 1966-ban pedig a másik férfi főszereplő, Montgomery Clift lett öngyilkos).

Megrázóak azok az utolsó fotók, amelyeket néhány héttel 1962. augusztus 5-én bekövetkezett halála előtt készített róla Bert Stern. Marilyn ezeken nem titkolja, hogy „öregszik", ugyanakkor nagyon vonzó és esendő tud lenni ezeken a képeken. Az ő személyes sorsát illetően tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy öngyilkos lett-e egy olyan pillanatban, amikor a magány már elviselhetetlenné vált, vagy pedig valóban megölték, mert túlságosan sokat tudott a Kennedy-fivérekről (nemcsak John, hanem az igazságügy-miniszter Robert is a szeretője volt), és nem akarták, hogy bármit is elfecsegjen.

Így legalább megmaradt mítosznak, amelyet a legendabiznisz sok nagymestere, köztük Andy Warhol is erősített, de ha megnézzük filmjeit, legalább a főcímek lefutása után gondoljunk bele hányatott életébe és próbáljuk megérteni, hogy ki volt Marilyn Monroe mögött.