Amikor a szülő hazudik

Például egy, hogy a Mikulás teszi a csizmába a csokit, és kettő, hogy apa tette be a csokit a csizmába, mert véletlenül megláttam. Mivel azt az állítást, hogy a Mikulás teszi be a csokit, az apa mondta, a gyerek úgy reagál erre az ellentmondásra, hogy amit apa mondott, az nincs rendben, hiszen a két állítás egyszerre nem lehet igaz, mert ez logikátlan lenne. Ha az apa nem csak azt hazudja, hogy a Mikulás hozza a csokit, hanem kijelentései más esetekben is kikezdik a gyerek logikai érzékét, a gyerek meghozza azt a következtetést, hogy apa állításai nem mindig felelnek meg a valóságnak és belátja, hogy ha az apa mond valamit, azt nem kell 100%-ig komolyan venni.

A gyermek akkor kezd hazudni, amikor az érdeke megkívánja. Tudja, hogy ha rossz fát tesz a tűzre, pl. eltör egy poharat, akkor ezért a szülők haragszanak rá, ingerültek lesznek és esetleg valamilyen kedvezményt, ajándékot, pl. csokit megtagadnak a gyerektől. Ekkor, mivel a gyerek tisztában van azzal, hogy a hamis állítás természetes, hiszen apa is gyakran él a módszerrel, azt mondja, hogy nem ő törte el a poharat, hanem a Mikulás. Mivel azonban apa már régi motoros a szakmában, ilyen állításnak nem dől be, közli a gyerekkel, hogy hazudott, mert Mikulás nincs is, ő nem törhette el a poharat. A gyerek tehát levonja azt a tökéletes következtetést, hogy ahhoz, hogy ne derüljön ki az igazság a pohár ügyben, rafináltan kell hazudni. Természetesen a gyermek elméje éles, mint a penge, innentől kezdve könnyen átveri a szülőt, még az sincs kizárva, hogy a gyerek bebizonyítja, hogy mégis van Mikulás. Mint ahogy, tegyük hozzá, van is.

A San Diego- és a Toronto Egyetem kutatói „nevelési célzatú hazugságnak" nevezik azt a jelenséget, amikor a szülők elvárják gyermeküktől az őszinteséget, ők maguk azonban gyakran hazudnak a gyerekeknek, hogy így befolyásolják viselkedésüket és érzelmeiket. A kutatási eredmények szerint a szülők igen gyakran füllentenek gyerekeiknek. Úgy gondolják, ha igazat mondanak, a gyerek nem fekszik le időben, nem szokik le a cumiról és nem mos fogat. Még azok a szülők is hazudoznak gyermekeiknek, akik amúgy kiemelt szerepet tulajdonítanak a szülő-gyerek kapcsolatban az őszinteségnek. Vajon miért? Mert a szülők, mikor gyerekek voltak, ugyanezt tanulták szüleiktől. Akármilyen nehéz is, meg kell törni ezt a láncot, mert nem várhatjuk el a gyerekünktől, hogy igazat mondjon, ha mi magunk sok esetben hazudunk neki. Márpedig az az információ, például, hogy a gyerek hol, kivel és meddig marad távol a családi fészektől, életbevágóan fontos lehet, például egy tizenéves esetében, aki vagány, drogmámoros társaságban kívánja eltölteni az éjszakát, majd a legvagányabb, ittas haver mögé felül a motorra, hogy hamar hazaérjen. A hazugság megfosztja a szülőt az ilyen fontos információktól, ráadásul, amikor a gyerek igazat mond, azt se hiszik el neki. Vannak kegyes hazugságok. Ha például nem tetszik a gyerek rajza, és ha ezt megmondom neki, többet nem akar majd rajzolni, ezért azt hazudom neki, hogy tetszik. Ilyen esetben sem kell hazudni. Ha nem mondjuk el, hogy nem tetszik, attól még nem hazudtunk, ráadásul nincs az a gyerekrajz, amelyikről ne lehetne pozitív kritikát mondani. Szépek a színek és látszik, hogy sokat dolgoztál rajta. Ha hazudunk a gyereknek, végső soron azt a meggyőződését is aláássuk, ami a legalapvetőbb gyermeki felismerés: hogy a világ csodálatos.