Az utolsó paradicsom utolsó tangója

A 47 luxus-appartmanból álló, medencével, fitness-központtal és egyéb turistacsalogatókkal felszerelendő szálloda leendő tulajdonosa, a Pacific Beachcomber, amely az atollt a különcnek tartott színész fiától, Teihotutól bérelte az építkezéshez, még azt a kegyeletsértést is megengedi magának, hogy The Brandonak nevezi el a komplexumot. Arról a művészről, aki köztudottan utálta a zajos életet, a felső tízezer hamis csillogását, és ezért vonult vissza a Tahiti közeli szigetre a Lázadás a Bountyn című film forgatása után 1965-ben, polinéziai feleségével, Tarita Teriipaiával és itt szórták szét hamvait 2004-ben bekövetkezett halála után.

A családtagok közötti örökösödési háború eredményeképpen Teihotu Brando vehette át a 99 évre szóló koncessziót, ő pedig, apja szellemét megcsúfolva, pénzzé tette azt. Marlon Brando ugyanis először egyetemet akart itt alapítani, aztán egy olyan kis turistafalut hozott létre, amely nem állt másból, mint 15, az erdő sűrűjében álló kis kunyhóból.

A Pacific Beachcomber természetesen mindent megígért a helyieknek: megóvják a környezetet, a tájat és a helyi halászoknak sem kell félteni megélhetésüket. Oscar Temaru, Francia Polinézia elnöke azzal nyugtatja polgárait, hogy 150 millió dolláros beruházásról van szó, és több száz ember kap munkát az építkezésnél, majd pedig a magában a komplexumban, és válságidőben ezek sem lebecsülendő érvek.

Ugyanakkor a környezetvédők azt követelik, hogy a tetiaroai laguna 13 kis szigetét nyilvánítsák természetes rezervátummá, ahol a kagylóktól fehérlő tengerpartok, a számtalan halfajta, a lila korallok, a ritka madarak rendkívüli, ám nagyon törékeny ökoszisztémát alkotnak. Kérdés, hogy a szállodaláncnál valóban gyökeret vert-e már a „zöld" szemlélet.

Tudjuk, hogy az ember társas lény, ám néha szüksége van magányra. Azt is tudjuk, hogy neves alkotók, művészek évszázadok óta szeretnek elvonulni egy csendes szigetre - szó szerint és átvitt értelemben is - Paul Gauguintől Ingmar Bergmanig, Jack Breltől Leonard Cohenig és Jean-Marie Gustave Le Clézióig. Persze a hírességek rejtekhelyeire előbb-utóbb „lecsap" az üzleti világ és ők maguk akaratlanul is hozzájárulnak ahhoz, hogy ezek az „utolsó paradicsomok" eltűnjenek.