Bűn és bűnhődés

A kiállított tárgyak, amelyek a párizsi rendőrprefektúra archívumából származnak, az 1791-től 1981-ig terjedő időszakot mutatják be és a kiállítás biztosa szerint "azt a morbid vonzalmat bizonyítják, amelyet az emberek a sötét oldal iránt éreznek."

A látogató elsőként Henri-Jacques Pranzini levágott fejének gipsz - másától borzadhat el. Pranzini 1888-ban három nő meggyilkolásáért került a guillotine alá.

Neves festőknek egy-egy híres gyilkosságot ábrázoló képei is hasonlóan elrémisztők. A „főhős" itt Jean-Paul Marat, akit Charlotte Corday ölt meg a fürdőkádban. A jelenet különbözőképpen történt felelevenítésének szerzői között van Munch, de hasonlóan morbidak Blake, Goya, Van Gogh festményei is.

De a kiállítás nemcsak a bűn és a művészet ilyen jellegű kapcsolatával foglalkozik, hanem magukkal a bűnözőkkel is. Látható például annak a hat különböző típusú bűnözőnek az arca, amelyet botcsinálta „tudósok" rajzoltak meg kizárólag arcvonásaik alapján katalogizálva őket. Egy bizonyos doktor Chapellier, például így különböztetett meg csalót, fanatikust, tolvajt, romlottat, méregkeverőt és gyilkost. Szerepel az a négy maszk is, amelyet egy antropológus ajándékozott Lombrosónak: a gyilkosé, az erőszakot tevőé, a hazugé és a tolvajé.

Érdekes, hogy a teljesen tudománytalanul meghatározott figurák modellekké váltak a filmekben bemutatott rossz embereknek és ezek a kollektív képzeletben máig így maradtak.

A XIX. század a bűnügyekkel foglalkozó sajtó születésének kora is volt. Az emberi kíváncsiságot meglovagolva indította el egy Milaud nevű vállalkozó a Le Petit Journalt, majd annak képes változatát. Egy nagy bűnüggyel indított, amelyben a gyilkos egy teljes családot irtott ki. Ki gondolná, hogy a lapnak ez a száma 1 millió példányban jelent meg? Igaz, meglehetősen naturális részletekben bővelkedett.

Milaud azt is felfedezte, hogy vannak az érdeklődés szempontjából kimagasló gyilkosságok, amelyek részeivé válnak az ország történetének és mindig visszatérnek, mivel felelevenítik ezeket írók, festők egyaránt. És az utókorra is ugyanúgy, mint saját korukban, nagy hatással vannak. Elég itt emlékeztetni, például, Landrure, a francia „kékszakállra", aki még Chaplint is megihlette.