Egy ismerős arc a betegek között - 2. rész

- Mi fordította Önt el az ügyvédkedéstől, és vezette az egészség-tanácsadás felé?

- Több mint tíz éve dolgoztam már jogászként, amikor 37-38 évesen rájöttem, hogy kifelé élem életemet, magammal nem beszélgetek, belső életet nem élek. Két válás, és egy csomó baba elvesztése után kezdtem befelé fordulni, kutatni, mi az, ami igazán örömet jelent. Kiélveztem az ügyvédkedést és tudtam, a helyem máshol van. 22 éve vezetem a modell iskolát - én abban teljesedem ki, hogy valami pluszt kapnak nálam a gyerekek. Életem nagy művének tartom, hogy hozzám bárki fordulhat, s tudok egészség-szépség témakörben tanácsot adni. Ezt ingyenesen, szívesen végzem, erre nem akarok üzletet építeni.

- Vagyis ez volna az, amire büszke lehet az életben?

- Nem mondanám, hogy büszke vagyok. Arra mindig is vágytam, hogy tudjak az embereknek segíteni. Ez most a tanácsadással sikerült. Nekem ez jelenti a kiteljesedést.

- Ön a Bátor Tábor Alapítvány egyik nagykövete, mivel foglalkoznak?

- A Bátor Tábor egy kis csoda ország súlyos, krónikus betegséggel élő gyermekek számára. A táborozók élményterápiás programokon vesznek részt, melynek célja önbizalmuk növelése, önmagukba és egymásba vetett hitük megerősítése, ezzel gyógyulásuk támogatása, beilleszkedésük elősegítése a hétköznapokba.

- Mi motiválta abban, hogy ehhez a mozgalomhoz csatlakozzon?

- Igazság szerint, nem én választottam a beteg gyerekeket, hanem ők engem, de tudom azt is, hogy ha valakinek nincsen saját gyermeke, akkor kicsik között kíván lenni. Megrendítő dolog velük foglalkozni; annyira megérleli őket a szenvedés, hogy nagyon bölcs, csupa szív gyermekek. Azt érzem közöttük, hogy nem én adok, sokkal inkább kapok. Ma már tudom, hogy nem hiába kerültem ide.

Hallgassa meg, hogy Enikő milyen más karitatív tevékenységet folytat még!

- Ön hogyan viszonyul a fájdalomhoz, könnyen viseli az erőpróbákat?

- Az igazat megvallva, a lelki fájdalmat sokkal nehezebben viselem, a fizikairól sokszor hajlamos vagyok tudomást sem venni. Előbbire kidolgoztam egy sajátos filozófiát, ami segíteni szokott; úgy gondolkodom olyankor, hogy a fájdalomra szükségem van, kegyelemként élem meg, hiszen polarizált világunkban nincs olyan, hogy csak jó, vagy csak rossz érheti az embert. Ezek a gondolatok általában hamar kizökkentenek a fájdalomból.

- Milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb a beteg gyerekek között?

- Megtanultam, hogy az együttérzésen túl fontos, hogy kezelni tudjuk a megváltozott helyzeteket. Sokszor tapasztaltam, hogy amint a szülők megtudják gyermekük betegségét, átviszik egy másik iskolába, félve a kiközösítéstől. Azt érzem, hogy a magyarok hajlamosak túlmisztifikálni a betegségeket, nem tudjuk természetesen kezelni a nem hozzánk hasonlókat. Ehhez valami hiányzik. Talán a nemzetkifinomultság. Az, amikor a másik fájdalmát átérzem, de sajnálat helyet megpróbálok rajta segíteni. Az együttérzés egészséges dolog, de a sajnálat rombol. Minden ember tud a másikon segíteni, csak az a kérdés, hogy megtaláljuk, meg akarjuk- e találni az utat. Ha megtaláljuk, addig üresnek vélt életünk értelmet nyerhet.