Elmegyógyintézet, mint a hatalom allegóriája

Már Nyikolaj Gogol Egy őrült naplója című kisregénye is, amelyet Magyarországon Darvas Iván játszott másfél évtizeden át a Pesti Színházban döbbenetes monodrámaként, valahol erről szól, hiszen a szerencsétlen, mindenki kapcarongya Popriscsinnek még azt a szabadságot sem hagyják meg, hogy képzelegjen és magát az elveszett spanyol trónörökösnek higgye. A szerző maga is megőrült saját démonjaival való küzdelemben és gyakorlatilag hagyta magát éhen halni.

Az I. világháború, a német összeomlás is nagy szerepet játszott abban, hogy az 1920-as német filmművészetet belakták a szörnyek és az őrültek. A leghíresebb, a még 1919-ben készült Dr. Caligari (Robert Wiene rendezése) egyszerű horrortörténetnek indul (egy vásári mutatványos hipnotizőr (Werner Krauss) alvajáró médiumával hajtatja végre az általa kitervelt és a médium által „megjósolt" gyilkosságokat. Egy fiatalember azonban, akinek a kedvesét az alvajáró Cesare (Conrad Veidt) elrabolja, nyomozni kezd, és a szálak egy elmegyógyintézetbe vezetnek. A fiú rádöbben, hogy az intézet igazgatója maga is hatalommániás elmebeteg, aki egy 18. századi kalandor útját követi. A leleplezés után „Caligarit" bezárják saját intézetébe, de ekkor jön a végső csavar: az egész történet csupán az egyik ápoltnak, az illuzionista után nyomozó fiatalembernek a rögeszméje, betegtársai mellett ott van az alvajáró és szerelme is. A néző végül nem tudja eldönteni, hogy melyik illúzió áldozata, csak egy biztos: Caligari akár elmebeteg gyilkos, akár kórházigazgató, ő tartja kezében a szálakat, ő manipulálja az emberek gondolatait, érzelmeit. Nem meglepő tehát, hogy sokan látták benne a fasizmus előérzetét, akárcsak az 1927-es Fritz Lang-filmben, a Metropolisban, miként az sem, hogy a német film első 40 éve történetének a Caligaritól Hitlerig címet adta a világhírű filmesztéta, Siegfried Kracauer.

Caligarihoz hasonló figura Alfred Hitchcock Elbűvölve (Spellbound, 1945) című filmjének kórházigazgatója, aki úgy teszi el láb alól az ő helyére kinevezett riválisát, hogy egy fiatal, bűntudattól gyötört, és emlékezetkiesésben szenvedő kollégára (Gregory Peck) tereli a gyanút. A gyanúsított fiatalember pszichiáter szerelme (Ingrid Bergman) és az utóbbi egykori professzorának segítségével azonban a férfi álmán keresztül nemcsak gyerekkori traumájára, hanem a gyilkosság körülményeire is fény derül. A Dr. Caligarinak szinte minden képe valóságos lázálom, ezért hihető a többértelmű befejezés is.

Az Elbűvölve híres, Salvador Dalí tervezte álomjelenete azonban felszabadító hatású lesz. Dalí választása nemcsak a fantázia miatt volt telitalálat, hanem azért is, mert a nagy katalán művész gyerekkora szintén tele volt szorongásokkal, belé nevelt gátlásokkal, amelyeket azonban "pszichiátere", Gala révén le tudott küzdeni az alkotással, és büszkén terjeszthette saját szállóigéjét: "Az a különbség köztem és az őrültek között, hogy én nem vagyok őrült".

Nincs azonban menekvés a "Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában" (1966) szereplői számára. Maga az ötlet már attól abszurd, hogy szabadságuktól megfosztott "őrültek" játszanak forradalmasdit, amelynek során "megölik" a francia rémuralom egyik „legveszettebb" alakját. Őket pedig az a Donatien Alphonse de Sade irányítja (vagy legalábbis azt hiszi), aki életének jelentős részét börtönökben és elmegyógyintézetekben töltötte.

Mellesleg De Sade valóban rendezett Charentonban színielőadásokat, ezzel a művészetterápia egyik előfutára volt. A fő ceremóniamester azonban természetesen a "háttérben" lévő igazgató, Coulmier, aki akkor engedi szabadjára a betegeket és akkor rántja vissza a pórázt, amikor kedve tartja - amíg az erőszak spirálja, mint az életben, megfékezhetetlenné nem válik.

Az emberi ösztönök korlátlan felszabadítását hirdető De Sade alakja ugyancsak foglalkoztatta a 20. század számos "deviáns zsenijét" Luis Bunueltől (Aranykor, 1930), Pier Paolo Pasolinin át (Salo avagy Szodoma 120 napja, 1975) Halász Péterig (Sade márki élete). Peter Weiss drámaíró, majd még inkább a rendező Peter Brook e kegyetlen humorú műben megvalósította Antonin Artaud "kegyetlen színházát" - azé az Artaud-ét, aki maga is közel 10 évet töltött zárt osztályon életéből: beleőrült abba, hogy bár tiszta volt elméje, gondolatai "tovább rohantak", mielőtt ki tudta volna őket szóban fejezni. Ehhez már csak az a hátborzongató egybeesés hiányzik, hogy Artaud játszotta Abel Gance Napóleon című, 1927-es filmeposzában Marat szerepét...

Az elmegyógyintézet allegóriája persze számos más értelmezést tett lehetővé: például a kaposvári Csiky Gergely Színház előadása, Ács János rendezésében, amelyet az 1956-os események 25. évfordulóján, 1981-ben mutattak be, a kortársak számára félreérthetetlen utalásokat tett a tragikus sorsfordulóra és a Kádár-rendszerre, de akkor a kultúrpolitika és sajtó cinkosan összekacsintva úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre... De járt Magyarországon néhány évvel később egy olyan finn egyetemi társulat, amely az őrültekházát a szexuális frusztrációk börtöneként értelmezte. Ebben a "főszerepet" egy nagy szabóolló játszotta, ami hol karmesteri pálcaként, hol a vetkőztetés és önvetkőztetés eszközeként, végül pedig gyilkos szerszámként funkcionált.

Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényének és a belőle készült Milos Forman-filmnek (1975) legfrusztráltabb figurája Ratched főnővér, aki a betegeken éli ki kóros hatalomvágyát és csak a legbrutálisabb erőszakkal tudja legyőzni az őt először csak „balhéból" kihívó, majd a küzdelmet egyre komolyabban vevő MacMurphy-t - előbb elektrosokkal, majd homloklebeny-műtéttel, amellyel élőhalottá változtatják. (A filmben Louise Fletcher és Jack Nicholson felejthetetlen összecsapása). MacMurphy közben kétségbeesetten próbálja beletáplálni a szabadságvágyat letompított, megfélemlített társaiba, végül mégsem pusztul el hiába: a hallgatag, őserejű Indiánnak sikerül megszöknie, de előbb még őt is megszabadítja a vegetatív léttől - megöli.

Maga Kesey élményeit az 1960-as évek elején egy San Franciscói veteránkórházban szerezte, miközben önkéntesen alávetette magát pszichoaktív drogokkal és elektrosokkal végzett kezeléseknek (később aktív részese és propagálója volt a Harvardról eltávolított Timothy Leary LSD-vel történő "tudattágító kísérleteinek") és arra a következtetésre jutott, hogy a kórház lakóinak többsége nem beteg, csupán a társadalom veti ki őket a közfelfogástól eltérő gondolkodásuk vagy viselkedésük miatt. (Vagyis nemcsak a náci Németországban, Kínában és a Szovjetunióban fordult elő, hogy elmegyógyintézetbe zártak "másképp gondolkodókat").

Jellemző, hogy a történetben csupán egy orvos szerepel, a pipogya, gerinctelen dr. Spivey, aki mindig azt teszi, amit a „Főnéni" parancsol neki. A Száll a kakukk fészkére a mozi mellett a színpadokat is meghódította: Magyarországon a Vígszínházban született emlékezetes előadás belőle, Koncz Gáborral MacMurphy, Bujtor Istvánnal Bromden, az Indián szerepében, míg Ratched nővérként Béres Ilona élete talán legnagyobb alakítását nyújtotta - a nézők őszintén „gyűlölték" őt...

A Gonoszt megszülő frusztrációk mozgatják a Pink Floyd rock-operáját, a Falat (1979), és a belőle készült, iszonyatos képi világú Alan Parker-filmet (1982). A háborúban elesett apa nélkül felnőtt gyermeket megalázzák az iskolában, majdnem megfojtja őt anyja „szeretete", végül egyre jobban bezárkózik és képtelenné válik emberi kapcsolatokra. Nem segít ezen rock-sztársága sem. Ekkor határozza el a menedzsere a "kényszerkezelését", amelynek hatására - szó szerint - kibújik bőréből, és fasiszta diktátor lesz. Bár a végén kiderül, hogy "parancsuralma" és a nevében elkövetett atrocitások megmutatása csak a terápia része volt, amely után "arra ítélik", hogy "bontsa le a falat", a vizuális terrortól kikészült nézőt ez egyáltalán nem nyugtatja meg. Ki tudja, hogy a fal lebontása nem olyan illúzió-e, mint amit a Caligariban láttunk?

A "játékszabályok" elleni lázadó tragédiáját dolgozta fel Graham Clifford Frances című filmje (1982), amelynek alapja Francis Farmer amerikai színésznő története volt - a mozi számára megtűzdelve hatásos, sokkoló pszichiátriai intézeti jelenetekkel. Hasonlóan feltupírozták Ron Howard Oscar-díjas filmjét, az Egy csodálatos elmét (2001), amely a közgazdasági Nobel-díjas matematikus zseni, John Forbes Nash életéről szólt. Nash-t a valóságban is hosszú ideig kezelték skizofréniával az 1950-es évek végétől, amelynek kialakulásában feltehetően szerepet játszott a hidegháború hisztérikus légköre. Az azonban már a szerzők szüleménye volt, hogy Nash egy szupertitkos Pentagon-project résztvevője volt, és amikor, lelkiismeretétől hajtva le akarta ezt leplezni, egyszerűen "belétáplálták", hogy képzelődik és ez vezetett súlyos betegségéhez. A sztori mindazonáltal hihető, hiszen tudjuk: ha "fontos stratégiai érdekekről" volt szó, akkor egy emberélet nem sokat számított - a front egyik oldalán sem.

Akad azért arra is példa, hogy a pszichiátriai intézet menedéket jelent. William Wharton Madárkája - amelynek második világháborús történetét Alan Parker Vietnamba helyezte át 1985-ben - katatón állapotba menekül a háború borzalmai elől. Ő így dacol egy kétszeresen esztelen hatalommal: az elmegyógyintézettel és a hadsereggel. Az „ártatlan", nemcsak átvitt értelemben a "fellegekben járó" fiú azonban sokkal ravaszabb és erősebb, mint azt akár legjobb barátja is feltételezte volna róla: túléli az életveszélyes játékot...