Élve boncoló néma tükör

A fekete-fehér (!) film középpontjában egy fiatal néma lány, Anna áll, aki házvezetőnek szegődik egy „jól szituált" szentendrei családhoz. A ház asszonyának egyik kikötése, hogy „ne menjen az idegeire", és ezt a feltételt teljesülni látja Anna némaságában. Csakhogy éppen azáltal, hogy a vele való kommunikáció (látszólag) egyoldalú, a lány valóságos tükörré válik, amelyben a háziak és környezetük szembesülni kényszerülnek önmagukkal, titkaikkal, hazugságaikkal, teljesületlen álmaikkal, bűneikkel. Egy pillanatra Ingmar Bergman Personája is felötlött bennem, ahol a lelki trauma miatt némává vált Liv Ullmann válik orvosa (Bibi Andersson) élve boncolójává, aki ezáltal tud őrajta is segíteni. Anna azonban a film végéig néma marad, de azok, akikkel kapcsolatba lépett, már soha nem lesznek ugyanazok többé.

Közismert, hogy vannak olyan híres színészek, mint például Dustin Hoffman vagy Robert De Niro, akik bizonyos sérült, vagy fogyatékkal élő emberek megformálása előtt (Esőember, Ébredések) hosszas előtanulmányokat végeztek. De emlékezhetünk Lukáts Andor süketnéma figurájára az Eszkimó asszony fázik című alternatív kultuszfilmből. Anna alakítója, Schefcsik Orsolya azonban nem hivatásos színész, hivatása gyógypedagógus, bár korábban drámatagozatos volt a Pesti Barnabás Gimnáziumban. Megkértem, írja le gondolatait a Netambulancia számára szerepéről. Orsolya így vallott Annáról, magáról és az emberi kommunikációról:

„A sajtóvetítés után megkérdezték tőlem, hogy figyeltem-e esetleg néma embereket, a szerepem megformálása érdekében. Elgondolkodtam. Ők mások, mint mi? Miért, mi kik vagyunk? A másság, csak számunkra létezik. Azt gondolom, hogy téves azt képzelni, hogy létezik egy olyan viselkedés- és emberforma, hogy "néma". Pontosan olyan heterogenitás jellemzi őket, mint minket, akik normálisnak mondjuk magunkat. Nehéz, illetve véleményem szerint lehetetlen meghúzni egy olyan vonalat, amely előtt a "normális" emberek és amely mögött az ebből a kategóriából öntörvényesen kiszorítottak állnak. Lényegében egyáltalán nincs ilyen! Azt hiszem abban áll a különbözőségünk, hogy a hangképző szerveink épek, vagy jól illetve jobban funkcionálnak. Ez is érdekes, mert evolúciós ismereteink folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy ezek a bizonyos szervek (tüdő, légcső, szájüreg, rekeszizom stb...) néhány kivételével, nem elsősorban a kommunikációs lehetőségek biztosítására jöttek létre. De ez egy velünk született adottság, ennek hiánya nem bélyegezhet meg senkit.
Ugyanakkor Anna nem azért nem tud beszélni, mert egy fejlődési rendellenesség gátat szabna hangjának kieresztésére, hanem mert egyszerűen nem akar. Nem szeret. Nem szeretne érintett lenni, jobb neki kívül maradni. Ez a "kívülmaradás" lehetőséget nyújt Annának az ítélkezésre is. Én ezeket a dolgokat vettem figyelembe, miközben játszottam a szerepet. Számomra egyszerűbb volt egy néma szerepet eljátszani. Jó is volt, hallgattam a gondolataim, kicsit magammal foglalkoztam, ez persze el is tud hatalmasodni az emberen.
Emlékszem azokra a telefonbeszélgetésekre, amikor a telefon másik végén egy kérdést szegeztek felém, amire én csak bólogattam, mire a másik fél ingerülten ismételte, hogy "halló, halló, itt vagy ? hallasz?" én meg csak annyit tudtam mondani, hogy "bólogattam, nem hallottad?". Mókás volt. Bele tud szokni az ember. Mint kommunikációs eszköztár, repertoár is jó: azt hiszem elég élénk a mimikám, kiskoromban azt mondták, hogy pofákat vágok. Hát ebből most tudtam profitálni. A problémák, nehézségek a történetben viszont a kommunikáció hiányából, illetve rosszul alkalmazásából származnak. Érdekes, hogy a felnőttek is, akik pedig tudnak beszélni, milyen alacsony szinten űzik a kommunikációt. És akkor ebbe a fogyatékos helyzetbe még egy beszélni nem képes lány is belekerül.
Anna szerepe szerintem már maga egy kamera. Figyel, követ, hallgatag. Nem tudsz vele egy jóízűt kiabálni, vitatkozni, beszélgetni. Terhes lehet ez Angéla és Zoltán számára.
Azt hiszem, napjainkban a kommunikációt alulértékeljük. Pedig hatalmas az ereje. Kevesen használjuk jókor és jó helyen, de van értelme. Én is most itt ülök, gépelek, Ön pedig nem látja az arcom, pedig gondolkodom. Egy ideje már a számat sem nyitottam ki, pedig szeretek beszélni, de hát minek, az elektronika elintézi, így akár valójában is lehetnék néma. A kommunikáció akkor nehézkes és lehetetlen, ha nem szeretnénk a másikat megérteni, meghallgatni. Választékosan is ki tudja magát fejezni valaki, viszont annál a szónál, hogy "szeretlek", kevés frappánsabb dolgot tudnánk mondani, amikor meglátjuk szerelmünket, valamelyik családtagunkat vagy számunkra fontos embert.
Szép dolog a beszéd, de nem feltétlenül szükséges. Nehéz meghatározni a beszéd szerepét, azt tudjuk, hogy fontos, de, hogy nélkülözhetetlen lenne, azt nem hinném."