Emmanuelle dögunalma

Miért volt az Emmanuelle olyan „nagy szám" három és fél évtizeddel ezelőtt? Azért, mert ez volt az első olyan kifejezetten a szexet, a nemi aktusok változatosságát középpontjába állító film, amelyet a széles moziközönség elé tártak, és nem a pornófilmek hálózatában vetítettek.

Kellett hozzá egy filmrendezővé avanzsált művészfotós, a francia Just Jaeckin, egy ártatlanságot sugárzó arcú, eszményi testű főhősnő, a holland Sylvia Kristel, és egy remek főcímzene, Pierre Bachelet szerzeménye, amely később nálunk is sláger lett Gergely Róbert előadásában. Ne felejtsük el, hogy 1974-ben még csak a kezdetén tartott a szexuális forradalom, Amerikában 1968-ig érvényben volt a moziprüdériát törvényesítő Hays-kódex, és gondoljunk bele mekkora vívmánynak számított a meztelenség Jancsó Miklós vagy Pier Paolo Pasolini filmjeiben, holott e rendezőknél a csupasz emberi (főleg női) testnek fontos dramaturgiai funkciója volt. Voltak ugyan óvatos kísérletek, mint a Federico Fellini, Roger Vadim és Louis Malle által jegyzett Poe-adaptációfüzér, a Különleges történetek (1968), vagy Alain Robbe-Grillet író-rendező keveseknek szóló, szado-mazochista műve, az Éden és ami utána jön (1970), de 1972-ben kíméletlenül betiltották a világ számos országában Bernardo Bertolucci Az utolsó tangó Párizsban című filmjét. Marlon Brando és Maria Schneider egzisztencialista héja-násza viszont, túl a néha szinte vadállati szexjeleneteken, feltehetően a két színész és a 68 utáni csalódott hangulat tökéletes megragadása miatt is, kiállta az idők próbáját.

Az Emmanuelle azonban nem. A Filmmúzeum, amely most több részét is műsorra tűzte, valószínűleg úgy számolt, hogy az érdeklődők felveszik videóra, mert különben éjjel 11-kor alighanem elaludnának rajta. Egyes felvételek valóban álomszépek, az erotikus jelenetek - még az akkor abszolút tabunak számító leszbikus szerelem és a maszturbáció is - elegánsan, ízlésesen láttatnak. Emmanuelle „felszabadulását" mentorai, a régésznő Bee vagy az öreg Mario (Alain Cuny) megpróbálják némi spiritualitással is megspékelni, maga az egész film viszont tartalmában, felépítésében semmiben sem különbözik az azóta már tv-ben is látható „éjszakai felnőtt filmektől". Nekem is másodszorra (először Párizsban láttam abban a Champs-Élysées mögötti moziban, ahol 14 évig adták) leginkább a „szex-zene" fogott meg, amit Bachelet egyszerűen lekoppintott a King Crimson együttes leghíresebb repetitív darabjáról, a Lark\\\'s Tongues In Aspics part two-ról. (Volt is per belőle, de megegyeztek...) Ami pedig a „merészséget" illeti, láttunk azóta már keményebb dolgokat is: az Érzékek birodalmát (1976, Oszima Nagasza), a 9 és fél hetet (1986, Adrian Lyne), amely szintén menthetetlenül poros, de e műfajban nem kell szégyenkeznie a mitikus kalandfilmekhez sorolt Excaliburnak sem (1981, John Boorman). És akkor még nem láttuk Magyarországon a Caligulát (1979, Tinto Brass), amelynek három és fél órás rendezői változatát még sehol nem merték moziban vetíteni...

Sylvia Kristel is jobban tette volna, ha, miután beírta magát a mozitörténetbe, felhagy a filmezéssel: amilyen gyönyörű volt, olyan tehetségtelen. Megpróbáltak szegénnyel Mata Harit játszatni (Greta Garbo és Jeanne Moreau után...), majd Lady Chatterley szerepét kellett magára ölteni, ismét Jaeckin rendezésében (Mellors erdész éppen az Excalibur Lancelotja, Nicholas Clay volt), de ebben is csak Emmanuelle maradt...