A rock titkos üzenetei

Amikor a rock-zene az 1960-as években művészi kifejezés új távlatait nyitotta meg, azok, akik féltek a műfaj hatásaitól (Nyugaton legalább annyira, mint a Berlini Faltól keletre...), vagy ellenségesen viseltettek iránta, gyorsan összekötötték azt „túlvilági kapcsolatokkal". Ehhez még muníciót is adott a kor számos, megfoghatatlan, kábítószeres „tudattágítási" kísérlete, valamint az, hogy sok zenész, élve a hang- és stúdiótechnika új lehetőségeivel, olyan hangzásokat próbált ki, amelyeknek elemeit nem lehetett kristálytisztán kihallani, ezért „titkos üzeneteket" véltek felfedezni bennük.

Az egyik első ilyen szenzációt Paul McCartney-nek, a Beatles együttes tagjának állítólagos halála körüli rejtélyek jelentették 1969 őszén. Egy detroiti egyetemi lap dobta fel a hírt, mely szerint Macca már 1966. novemberében meghalt egy autóbalesetben, a Beatles ezért is vonult vissza az élő koncertezéstől, a zenekarban egy hasonmás pótolja őt. Ezt persze a Gombafejűek nem akarták nyíltan a rajongók tudtára hozni, de az azóta megjelent lemezeik borítóin és magukban a dalokban is számos utalást tettek erre. Nem sorolnám fel az összes „üzenetet", csupán néhányat említenék meg: az 1967-es Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című albumának befejező dalában, az A Day In The Life-ban „egy szerencsés fickó" szerepel, aki autóban lelte halálát, mert nem figyelt, hogy a lámpa pirosra váltott. A felvétel közepén és végén olyan kortárs zenei kakofónia hallható, amelyet mindenki úgy értelmez, ahogy akar... Az ugyancsak 67-es Strawberry Fields Forever vége szintén elég kaotikus - ez a pszichedelikus korszak egyik kedvenc fogása - és egy sejtelmes hang a „halálhívők" szerint azt mondja: „Eltemettem Pault". A sültrealisták szerint inkább valami süteménynevet motyog valaki... Az 1968-as White Album avantgárd hangkollázs-kísérletében, a Revolution 9-ban - amely az előző cikkemben tárgyalt Manson-család egyik muníciója is volt - „elrejtették" egy baleset hangjait, a mentősök kiáltozásait, de ez csak akkor hallható, ha a felvételt „visszafelé" játsszuk le...A leghíresebb mindenképpen az 1969-es Abbey Road album borítója, amelyen a zenekar átmegy egy zebrán, de csak Paul van mezítláb - mint a halottak - és csak ő nem tart lépést a többiekkel, mert „ő már nincs ott". A pletyka terjesztői és bevevői csupán arra az apróságra nem gondoltak, hogy külsejében még csak-csak, de tehetségében aligha tudott volna a Beatles „leakasztani" valahonnan egy Paulhoz hasonlót és a „halála után" született dalaiban mindegyikben ott van félreismerhetetlen stílusa...

A Beatles nagy ellenpárját, a Rolling Stones-t más oldalról közelítették meg: a Köveknek amúgy is volt kezdettől fogva egy „rosszfiú" imázsuk, elvégre alapélményük, a blues, nem úrileányok kakaózsúrjának a zenéje. Ők is játszottak dalokat a legendás Mississippi delta-beli muzsikustól, Robert Johnsontól, aki a mendemondák szerint azután lett nagyszerű gitáros, hogy a clarksdale-i keresztútnál eladta lelkét az ördögnek... Erre csak rátettek azzal, hogy 1967-ben kiadták a Their Satanic Majesties Request című, erősen kísérleti jellegű albumukat. A dalok azonban inkább többdimenziós lebegésekre utaltak, a cím pedig csupán a brit diplomáciai megbízólevelek formuláját torzította el. Akkoriban ugyanis a Stones-nak elég gyakran meggyűlt a baja a hatóságokkal, főleg drogügyekben, és joggal láthattak ellenük való „ördögi összeesküvést" a szervek részéről. Egy évvel később pedig megszületett legellentmondásosabb daluk, a Sympathy For The Devil, amelynek ihletője nem más, mint Mihail Bulgakov Mester és Margaritájának ördög-figurája, Woland. A dal a káosz és az anarchia jelképévé is vált még 1968-ban Jean-Luc Godard által, aki ezt a címet adta különös dokumentumfilmjének, amelyben szélsőséges szervezetek hirdetnek igét és cselekszenek, miközben a Stones éppen ezt a dalt próbálja. Mindezek a finomságok nem zavarták az „ördöglátókat", és az alvilág urának kezét látták Brian Jones 1969. július 3-i rejtélyes halálában, majd a fél évvel későbbi altamonti tragédiában is.

A „titkos üzenetek" bajnoka az 1970-es években a Led Zeppelin lett. Jimmy Page-ről, az együttes vezetőjéről, köztudott volt, hogy nagy rajongója a baljós mágusnak, Aleister Crowley-nak (akinek portréja mellesleg a Sgt. Pepper borítóján is szerepel). Egy idézete szerepel a zenekar III. albumának (1970) borítóján, a IV. album (1971) belső boritóján szereplő Próféta-festmény pedig a Crowley-féle „Thot" tarot-kártya nagy árkánumának 9. lapja nyomán készült. Ráadásul Page megvette Crowley egykori házát, a Loch Ness melletti, 13. században épült Boleskine-t, amelynek amúgy is „elátkozott" híre volt. A IV. albumon felfedezték, hogy ha az utolsó dalt, a Stairway To Heavent visszafelé játsszák, akkor ez hallható: „Sietek hozzád, Édes Sátánom" és elhangzik a bibliai Nagy Fenevad száma, a 666 is. Akkor a banda még elviccelte a dolgokat egy közleménnyel: „A mi lemezjátszónk csak előrefelé működik". Ezekre a „jelekre" azonban akkor figyeltek fel igazán az okkultizmus hívei, amikor a Zepet sorozatban érték súlyos balesetek, betegségek. Ezzel az átokkal magyarázták 1977-ben Robert Plant ötéves fiának, Karacnak váratlan halálát, majd 1980-ban a dobos John Henry Bonham halálát is - ez utóbbi éppen Page egyik házában következett be. A Sátánnal való szövetség „beteljesedett" - mondták rá az ájtatosok, holott a Jóisten sem menthette volna meg a 4 liter vodka hatásától a nagyszerű Bonzót...

A 70-es években ugyancsak divatba jöttek azoknak a rock-csillagoknak a „földön túli üzenetei", akiknek halála nagy csapás volt rajongók milliói számára és akiknek utolsó percei közül valami nem volt rendben. Ilyen „üzeneteket" kaptak például Elvis Presley hívei 1977. augusztus 16. után, másokhoz Jim Morrison szólt. (Mindkettővel kapcsolatban elterjedt, hogy nem is halt meg, csak megrendezte halálát, hogy új életet kezdhessen).
Az 1980-as években megjelentek olyan kiadványok - magyarul is - amelyek John Lennon hasonló üzeneteiről szóltak. Ezek vélhetően azok érzékelték, akik Lennon valódi, földi üzeneteit nem akarták meghallani. Borítékolható az is, hogy hamarosan Michael Jackson is megszólal „odaátról".

A rock-kal szembeni „ördögűzés" a 80-as évektől vált programmá, még bizonyos hivatalos egyházi körökben is. De erről majd legközelebb.