Féltékenység másképp

A nagy szerelem egyik híres emblémája a Rómeo és Júlia történet. A két fiatal annyira szerelmes egymásba, hogy rá se néz másra a szerelmén kívül. Nem azért, mert nem akar, hanem mert képtelen rá. Mint ahogy napsütésben nem látjuk a csillagokat, a nagy szerelemtől nem látunk más nőt/férfit. A híres történet azonban olyan rövid ideig tart - a Capulet-mulatságtól halálukig csak néhány nap telik el -, hogy a fiú és a lány szerelme nem csökken, sőt, a fináléban jut a legmagasabb fokra. A szerelemnek ezen a szintjén két ember olyan közel van egymáshoz, hogy abba egy harmadik nem fér bele. Az ilyen közelség sok esetben a megvilágosodással ér fel, és ahhoz, hogy egy ilyen extázist megértessen valaki másokkal, a közönségével, szükséges, hogy legalább olyan jól beszélje a költészet nyelvét, mint Shakespeare.

Az idő múlásával Rómeo és Júlia, feltehetően, elhidegült volna egymástól. A szerelem ugyanis csak addig fokozható, amíg a férfi és a nő nem kerül egymáshoz olyan közel, hogy annál már nincs beljebb. Ha ez megtörténik, nem maradnak ott, hanem elindulnak kifelé. Shakespeare, mivel ezt cáfolni nem tudta, történetét befejezte ott legbelül, mielőtt még a két hős elindulhatott volna a szerelemből kifelé. Shakespeare elégette a rózsát, mielőtt hervadni kezdett volna. Ha évekkel később Rómeo meglátott volna egy másik nőt, tudta volna, hogy a Nap már nem süt olyan erősen, hogy ne lásson más csillagot. És ha ezt megtudta volna Júlia, féltékeny lett volna.

Féltékenység nincs ok nélkül. Igaz ugyan, hogy egyesek az elmebajig fokozzák a gyanakvást, de amikor az ember gyanakszik, már tudja, hogy az az első, extatikus közelség már a múlté. Az ember újra és újra vágyik arra az extázisra, megpróbál időről-időre újra ugyanabba a közelségbe kerülni ugyanazzal az emberrel, de már nem sikerül, mint ahogy egy jó álomra akarunk visszaemlékezni, falakba ütközünk. Ha szerencsénk van, újra megálmodjuk ugyanazt.

A féltékenységünkkel gyászoljunk, mert egykori szerelmünk minél távolabb kerül tőlünk, annál távolabb kerülünk ahhoz, hogy újraéljük az első közelséget.

Shakespeare tudta mi a féltékenység. Desdemona történetében, az Othellóban jól meg is írta, ám éppen azért, mert a féltékenység a hervadásról szól a nagy szerelem pedig a virágzásról, a Rómeo és Júlia nagyszerűbb darab, mert egyszerűen szívesebben nézzük a szerelmet, mint a szorongató, végzetes féltékenységet.

Amikor az ember rajtakapja magát, hogy féltékeny, két dolgot tehet: vagy nekimegy az áttörhetetlen falnak, és szenved, vagy elengedi a szerelmét, és elhiteti magával, hogy talán, valaki mással, egy harmadik személlyel, egy új szerelemmel még átélheti ugyanazt a közelséget.