Földes Imre zenéről és betegségekről

- A családunkból csak édesanyámról tudom biztosan, hogy zenével foglalkozott. Magas fokon zongorázott. A híres-neves Fodor-zeneiskolában tanult. Harmadik-negyedik akadémiai osztályba járt, amikor megszülettem. Akkor abbahagyta a tanulmányokat, de otthon, ha ritkán is, leült játszani. A zongora mellé én is sokszor leültem. A hangmagasságokról, a zenéről ugyan semmit sem tudtam, de ütögettem a billentyűket, élveztem, hogy szóltak a hangok. Úgy 6-7 éves koromban a Goldmark zeneiskolában Berczel Vera növendéke lettem. Nagyszerű pedagógus, nagyszerű ember volt. A szokásos tananyag mellett szerettem volna Bartókot is játszani. Kértem, hadd tanuljak a Gyermekeknek kötetből. Jól emlékszem a válaszára: "Nézd, én nem értek ehhez a zenéhez, de ha neked kedves, nyugodtan tanulj belőle." Eltelt vagy fél év, amikor egyszer csak megszólalt: "Tudod, Imre, kezdenek tetszeni ezek a darabok." Hogy az én játékomon keresztül ismerkedett Bartókkal, és került közelebb hozzá, az még csak hagyján, de ezt nekem, a kisdiáknak, őszintén meg is mondta, vagy értelmezhetem úgy is: megköszönte. Máig példám: merjünk tanulni a növendékeinktől! - eleveníti fel.

- A világháború rémes hónapjai alatt abbamaradtak a zenei tanulmányai.

- Folytatódtak 1945 őszén, és tartottak a zeneiskolában 1949-ig. Kezdtem apró darabokat komponálni. Mondták, van tehetségem a zongorázáshoz, mégis, engem a komponálás sokkal jobban vonzott. Szelényi István, aki nemcsak a Goldmark zeneiskolában, hanem a Zenei Szakiskolában is tanított, hallgatva a darabjaimat azt javasolta, legyek a növendéke. Így lettem 1949-től zeneszerző-hallgatója. Mielőtt betiltották, 1945 és 1948 között még működött a cserkészet. A Kertész utcai általános iskolában, ahová jártam, regös cserkésznek jelentkeztem. Heti rendszerességgel tanultuk a népdalokat, táncoltuk a néptáncokat. A hétvégi kirándulásokon szerettem meg a természetet, az erdőket, a hegyeket. A cserkészet nevelt közösségi embert belőlem. Valószínűleg eszembe se jutott volna később, már tanárként vasárnaponként kirándulásra csábítani a hallgatóimat, évről évre a Varsói ősz hangversenyeire, a Salzburgi Ünnepi Játékokra, a Schiff András szervezte Mondsee-fesztiválra, Rómába, Firenzébe vagy Velencébe vinni. A szakiskolai tanulmányokkal párhuzamosan jártam a Zenei Gimnáziumba. Ragyogó osztálytársakkal hozott össze a sors. Antal Imrével és Devich Sándorral, Dobszay Lászlóval és Hamburger Klárával, Králik Jánossal és Zalán Krisztinával - hogy csak az ismertebbeket említsem. És micsoda tanáraink voltak! Bíró Lajos, Kiss Kázmér, Bíró Sándor, Balázs Ilona, azaz Ica néni, akinek sodró lendületű művészettörténet-óráit nem lehet elfelejteni. 1955-től a Zeneakadémia következett. Viski Jánosnak lettem zeneszerző-hallgatója. Rendkívül magas követelményeket támasztott, tőle tanultam meg célratörően dolgozni. Bárdos Lajostól pedig a zenéről gondolkodni. Diplomamunkaként egy kantátát és egy vonósnégyest tettem az asztalra. Oklevelemet 1962-ben kaptam meg, utána félretoltam a tollat.

- Azt állítja, hogy olyan csábítások vették körül, amelyeknek nem lehetett, de nem is akart ellenállni. Milyenek?

- 1960-ban, ötödéves koromban, április táján, megszólított Kiss György, aki a tudományos szocializmus tárgyat oktatta a zeneakadémistáknak: "Készüljön föl, zenetörténetet fog a jövő évben tanítani az Iparművészeti Főiskolán!" (Tudni kell ehhez, hogy ott is tanított.) A felkérés váratlanul ért. Nem sejtettem, hogy egy nagyszerű gondolat megvalósításához hív. Különleges feladatot kaptunk: öt év alatt kronológiai sorrendben vezessük végig a hallgatókat az egyetemes művelődés történetén. Haladjanak szinkronban a tárgyak: a művészettörténet, az irodalomtörténet, a filozófia, a tudományok története, a zenetörténet... Az első év végén jussunk el Bizáncig! A többi tanárnak ez nem okozott gondot. Mezopotámia, Egyiptom, a görögök, a rómaiak kitöltik majd az év óráit, de mit fogok én tanítani, aki semmit nem tanult a Zeneakadémián arról, ami a középkor évszázadai, a gregoriánum előtt történt? Szép feladat! Beleáshattam magam az ókori, a nem európai kultúrákba, és hozzáláthattam ismerkedni a vizuális művészetekkel, a művészettörténettel, az építészettörténettel. Elkezdtem keresni a zene és a vizuális művészetek közötti összefüggéseket, hogy szót érthessek az Iparművészeti Főiskola diákjaival. Alig hiszem, hogy kitalálná ma valaki, hogy az első és nagyon sikeres tanév után milyen meggondolásból buktatták meg a remekül fölépített kronológiai koncepciót. Az nem lehet - vetették a szemünkre -, hogy a diákok csak az ötödik évben találkozzanak a marxizmussal! Többektől megváltak, engem megtartottak. Folytattam, majd újra kezdtem a zenetörténetet, beavattam az érdeklődőket a zeneelmélet titkaiba, sőt énekkart alapítottam, amely addig működött, amíg - zeneakadémiai óraütközések miatt - 14 év után meg nem váltam az Iparművészeti Főiskolától. Néhány évvel ezelőtt azok, akik hajdan növendékként vettek részt benne, most már a főiskola tanáraiként föltámasztották a kórust. Ma, hajszál híján, profi színvonalon énekelnek.

- Évek óta a zenei pályán lévő, meglett emberek látogatják ismeretterjesztő előadásait, amelyeket életük elhagyhatatlan részének tekintenek. Idén hirdette meg a József Attila Szabadegyetemen az ötvenedik sorozatát.

- Épp akkor, 1960-ban, amikor elkezdtem az Iparművészeti Főiskolán tanítani, szeretett zenetörténet-tanárom, Szőllősy András is megszólított: "Nem tartok tovább előadásokat a TIT-ben. Vedd át tőlem, amit eddig csináltam!" Elküldött a Tudományos Ismeretterjesztő Társulathoz, ahol felkértek, hogy állítsak össze egy 16 részes sorozatot. Némi fejtörés után eldöntöttem, hogy a zene kifejezőeszközeivel fogok foglalkozni. Ilyesféle címeket adtam az egyes előadásoknak: A dallam, A ritmus, A zenei forma, A hangszerek, A hangszerelés... Így kezdődött, és azóta is, évenként új sorozatot indítok a József Attila Szabadegyetemen. Liszt Ferenc születésének 200. évfordulójához kapcsolódva, a méltatlanul ritkán hallható 13 szimfonikus költeményről tartok előadásokat a Kossuth Klubban. Ötven sorozat! Nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanolyan témával álltam a közönség elé. Nem ismételhettem magam, hiszen akkor nem jönnének vissza a hallgatók. Ezzel a "módszerrel" értem el, hogy egyesek - és ezt szó szerint kell érteni - halálukig, akár 20-25 évig is odajártak. Volt, amikor szerzői életutakat, életműveket kísértem végig, Bachét, Mahlerét, Stravinskyét. Máskor az opera, az oratórium, a dal, a vonósnégyes, a szimfónia, tehát bizonyos műfajok útját jártuk végig. Sikerre számíthattak azok a ciklusok, amelyek a zene és más művészetek kapcsolatát igyekeztek feltárni, vagy azok, amelyek a bibliai, a mitológiai történetek zenetörténeti vonatkozásaival foglalkoztak. Évről évre más és más témát kellett kiötlenem. Az a tanár vagy előadó, akit arra köteleznek, hogy ugyanarról beszéljen éveken, évtizedeken át, rövid időn belül belefárad a munkájába. Engem ez a veszély sose fenyegetett. Mondom is a hallgatóimnak, hogy örüljenek, ha feladatot kapnak. Ha nem kapnak, adjanak maguknak. Állítólag a legjobb védekezés az Alzheimer-kór ellen!

- Tanított zeneelméletet és zenetörténetet a hajdani Tanárképzőben, illetve a Zeneakadémián.

- A zenetörténet tárgykörét sikerült fokozatosan tágítanom. Készítettem egy szövegekkel, librettókkal kiegészített hangzó zenetörténeti antológiát, amely a körülöttünk hallható hangoktól, a madárfüttytől a legújabb zenéig valamennyi stíluskorszakot felöleli, beleértve a nem európai kultúrákat is, és ezt a hallgatók rendelkezésére bocsátottam. Ez lett a tananyag gerince, lassacskán kiegészülve a művészettörténettel és művelődéstörténettel. Ha egyszer megadatott, hogy az Iparművészeti Főiskolán terjeszthettem a zenét, akkor a zenészek ismerkedjenek meg a különböző korszakok vizuális alkotásaival, képekkel, szobrokkal és épületekkel! Elkezdtem fényképezni, hogy minél több helyszínt, szülőházat, munkahelyet (például templomokat), sírhelyeket megmutathassak.
Ajándéknak tekintem, hogy évekig dolgozhattam a Magyar Rádióban. Először Lázár Eszter kért föl, hogy legyek beszélgetőtárs a Magyar zeneművek sorozatában. Ezt követte a már egyedül vezetett Mindenki zeneiskolája és a Zenetörténet mindenkinek. Amilyen öröm volt a csaknem száz műsort felvenni, megvágni, a stúdiókban véglegessé formálni, amilyen sikert arathattam velük a 70-es és a 80-as években, ugyanolyan szomorú számomra, hogy hiába szeretnék barátok, ismerősök újra meghallgatni őket gyermekeikkel együtt, évek óta hevernek valamelyik polcon a Bródy Sándor utca archívumában.

- Másként ad elő, ha muzsikusok, vagy ha laikusok ülnek ön előtt?

- A válaszom mindig ugyanaz: nincs különbség! Ha igaz, és igaz, hogy a zene lehet mindenkié, akkor azoknak, akik nem tanultak zenét, nem használhatom ugyan a zenei zsargont, nem ejthetek ki előttük "emelt negyedikfokú szűkített szeptim"-szerű kifejezéseket, de erre nincs is szükség. A szóban forgó harmóniát le kell ütni a zongorán, és kész! Addig, ameddig a nyugdíjazásomat nem kértem a Zeneakadémián, vagyis a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, a szolfézs, a zeneelmélet, a zenetörténet egyetemi tanáraként működtem. Azóta tanévenként három speciális kollégiumot hirdetek meg olyan témákból, amelyeket rendkívül fontosnak találok, de nem szerepelnek, illetve időhiány miatt nem is szerepelhetnek az akadémia programjában. A zenetörténet-órákba teljesen lehetetlen életműveket beilleszteni. Ezt a hiányt igyekeztem pótolni, amikor teljes éven át meghallgattuk egy-egy nagymester - így Mahler, Stravinsky, Debussy, Ravel - valamennyi művét. Ugyanis nincs tantárgy, amely az előadóművészekkel foglalkozna. A Művészportrék keretében megismerkedhetnek a hallgatók kortársainkkal és azokkal is, akik már nincsenek közöttünk, például Richterrel, Menuhinnal, Elisabeth Schwarzkopffal. Az utolsó évtized kínálatában szerepeltek a bibliai, a mitológiai történetek, filmsorozatok. Érdeklődésre tartottak számot az egyes városok művészetével foglalkozó speciális kollégiumok, amelyek után, pályázatokból nyert pénzből, sikerült 20-22 hallgatóval eljutni 2006-ban Rómába, 2007-ben Firenzébe és a toszkán városokba, 2008-ban pedig Velencébe... Kevesebb idő jutott az írásra, de azért jutott! Annak idején nem gondoltam rá, hogy hivatkozási forrás lesz a kortárs zeneszerzőkkel folytatott beszélgetéseimből készült kötet, a Harmincasok. Három kiadást is megért a Johann Sebastian Bach élete és művei című tankönyvem. A hét zeneműve rádiósorozat mellékleteként elég szép számú tanulmányom jelent meg, készítettem interjúkat, beszámoltam külföldi fesztiválokról, és azért itt-ott megtalálhatóak egyéb írások is, például az, amelyik a Dies irae sequentia dallamról szól.

- Akinek hivatása van, kicsit védettebb a viszontagságokkal szemben.

- Még inkább áll ez a muzsikusokra! Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyebben tesszük túl magunkat a bosszúságokon. Nagyobb bosszúságok mellett olykor az apróbbak még inkább irritálják az embert. Nehezen viselem, hogy hirdetésekkel szabdalnak föl filmeket, műalkotásokat a televízióban. Ez a szerzői jogba ütköző cselekedet! Miért tűrik az alkotók? Szégyen, hogy a DVD-n megjelent szinkronizált filmekről csak azok neve marad le, akiknek köszönhetjük a magyar nyelvű változatot. Dokumentumfilmek, portrék, hangversenyek közvetítése végén nem írják ki, hogy mikor készültek. Ilyenkor a nézők azt hihetik: él még Ferencsik János! De bosszúság ide vagy oda, járok hangversenyekre, nézem a Mezzo tévécsatorna műsorait. Még mindig szeretem a zenét. Ha újrakezdhetném, akkor sem választanék más életutat.