Homokfal a Szaharában

Építőanyagként magát a sivatagot használná fel Larsson: az amúgy folyamatosan mozgó és változó homokdűnéket egy baktérium segítségével megkötné. Elmondása alapján az elsősorban vizenyős területeken tenyésző Bacillus pasteurii hatására a homokszemcsék órák alatt összetapadnának, és betonszilárdságú képződményt alkotnának. "Egy olyan mikroorganizmusról van szó, amely kémiai úton mészpátot, egyfajta természetes cementet állít elő. Tulajdonképpen magát a sivatagot vennénk igénybe saját maga ellen" - magyarázta.

A baktériumot hatalmas mennyiségben "beinjekcióznák" a homokdűnékbe, vagy baktériummal töltött óriási léggömböket alkalmaznának a terítésre. A folyamat eredményeként a megkötött, szilárddá vált dűnék képeznék az afrikai földrészen keresztülhúzódó homokkőfalat.

Larsson szerint az elsivatagosodás veszélye száznegyven országot érint a világon. Szavai egybecsengenek azzal a 2007-es ENSZ-jelentéssel, amely a sivatag terjedését a legsúlyosabb környezeti problémának nevezte, rámutatva, hogy a folyamat a világ lakosságának egyharmadát fenyegeti.

Az észak-afrikai országok a közelmúltban saját tervvel álltak elő a sivatag kordában tartására: ők végtelen hosszúságban fákat telepítenének a szaharai homok továbbterjedésének megakadályozására.

Larsson azt mondta, hogy a Nagy Zöldsáv létrehozásának javaslat nem zárja ki az ő ötletét, sőt a kettő kiegészíti egymást. A homokkőfal egyfajta fizikai védelmet nyújtana a fasávnak, arról nem is beszélve, hogy a betondűnék maradnának még akkor is, ha az érintett országok nyomorban élő lakossága - mint várható - főzésre és tüzelésre kivágná a homokfogónak ültetett fákat.