Hová tegyük a visszatérő álmokat?

Ezúttal úgy indult az álom, hogy egy nagy egyetemi előadó teremben voltam, ahol megpróbáltam híveket szerezni egy hőn szeretett speciálkollégium beindításához. Úgy tűnt azonban, hogy ezúttal sem kapok rá órakeretet, ezúttal nem késlekedés miatt, hanem még csak meg sem indokolták.

Közben hívattak egy irodába, ahol egykori napilapom szépfiú kereskedelmi igazgatója fogadott, és elmondta, hogy egyelőre ne is álmodjak arról, hogy egy új melléklettel terhelem meg a lapot, mert erre nincsen pénz és várhatóan nem is lesz.

Felszálltam egy buszra, amely nyitott hátú volt, mint a régi angol buszok, de hallottam, hogy valaki utánam kiabál, hogy a lapnak mégis elindulnak új mellékletei, csak az enyémek nem. Visszamentem az egyetemre, ahol hajdani főszerkesztőmnél próbáltam panaszt tenni, de nem volt hajlandó tárgyalni velem, éppen legújabb tizenéves babájával enyelgett.

Ezek után teljesen letörve mentem haza, és semmi nem tudott kizökkenteni a rossz hangulatomból, mégis Párom odaadó kedvessége sem, pedig annak soha nem tudok és nem is akarok ellenállni. Igaz, álmomban citromot facsart a tojásrántottámra, mintegy újításként, amitől szintén kiakadtam.

Vissza kellett azonban menni az egyetemre. A buszmegállóban viszont meg kellett szabadítanom nagyfiamat egy erőszakos koldustól, aki mindenféle hülye bölcsességekkel tömte a fejét, és ráadásul még a kutyáját is rá akarta tukmálni, holott a fiúnak kutya-allergiája van. Ő kétségbeesetten magyarázta, hogy hívjak fel egy orvost, a doki neve viszont egy német középhátvédé volt.

Annyira elegem lett, hogy hazamentem, és közöltem, hogy inkább megírok egy újabb zenész-életrajzot, szalagos írógépen - éppen cserélnem is kellett a szalagot, alaposan összekentem magamat - aztán tanulok a másnapi matek és magyarórákra. Igaz, hogy még ebben a tanévben egyetlen órán sem voltam és a könyv sem volt a kezemben, de lassan már itt a félév és még egy osztályzatom sincsen.

Ekkor ébredtem fel.

Hát éppen e két tárggyal kapcsolatosak visszatérő álmaim. Nem tudok semmit sem matekból, sem magyarból, és hamarosan felelnem kell. Néhány nappal ezelőtt volt gimnáziumomban voltam, amelynek udvara inkább hasonlított a római Magyar Akadémiáéra, és kisebbik fiammal „zugbagóztunk", éppen magyaróráról szöktünk ki és elhatároztuk, hogy matekra sem megyünk vissza. A matekot még csak-csak megértem: egészen véletlenül sikerült belőle 3-asra érettségiznem, ráadásul elsőben kifogtunk egy „náci" törpét, aki az emberiséget jó matekosokra és szellemi fogyatékosokra osztotta. De a magyart egyszerűen nem értem: az évfolyam legjobb magyarosa voltam, azóta is anyanyelvem a legfőbb munkaeszközöm. Hacsak nem arról van szó, hogy ez imádott magyartanárom „bosszúja": négy éven keresztül rimánkodott ugyanis, hogy menjek magyar szakra, nekem azonban eszem ágában sem volt, mert történész akartam lenni és leendő pályámhoz idegennyelv-végzettségre volt szükségem, így az egyetemi szakpárosításomba a magyar már nem fért bele. Sokszor eszembe jutott, hogy ha tudna kéttucatnyi könyvemről, talán megenyhülne, de sajnos már régen elvesztettük egymást.

Ha ilyen vagy hasonló rémálmaim vannak, a lehető legegyszerűbb módszert választom: gyorsan felkelek és leírom őket, mire befejezem, meg is nyugszom. Vannak olyanok is, amelyek ihletet adnak egy-egy íráshoz, mások pedig hol vissza, hol előremutatnak.

Nem szeretem az álmoskönyveket, nem is óhajtok semmiféle álomfejtésbe bocsátkozni. A következőkben csupán néhány ötletet szeretnék adni azoknak, akik nem tudnak velük mit kezdeni és szeretnének tisztábban látni bennük - és mindenekelőtt önmagukban.