Hová tegyük visszatérő álmainkat? - 6.

Vajon mi lehet ez? Visszavágyódás a múltba, valami hiányzik, ami félbeszakadt, elmúlt, „lehetett volna és mégsem az lett?"

Nálam két ilyen visszatérő álom kergeti egymást. Az egyik az, hogy zenélnem, pontosabban énekelnem kell, és vagy nem jön ki hang a torkomon, vagy pedig kijön, de nincs benne köszönet. A másik pedig az, hogy beállok focizni egy csapatba - legtöbbször gyerekeim csapatába, de játszottam már világsztárokkal is - és vagy kihagyom a legordítóbb helyzetet is, vagy pedig el akarok indulni egy labdára, de nem kapok levegőt, lábaimat pedig ólomsúly húzza le.

Éveken át zenéltem, igaz, amatőr szinten, még 40 felett is volt egy bandám, amivel felléptünk különböző házibulikban, esküvőkön, de aztán a társaság egyik fele úgy gondolta, hogy a rocknál jobban jövedelmez a lakodalmas és szétváltunk. Ennek már 10 éve. Előtte közel 20 évig nem zenéltem, félbe maradt egy izgalmas kísérlet. Akkori zenésztársaimmal nagyon régen nem találkoztam. Abban a 20 éves intervallumban is sokszor álmodtam ezt, és mostanában újra visszatér. A gitárom is megvan még, de már régen nem nyúltam hozzá. Lehet, hogy csak a lelkem megnyugtatása miatt kellene?

Ami pedig a focit illeti: gyerekkoromban egy térdsérülés miatt kellett abbahagynom, aztán már a srácaimmal labdáztam, amikor kicsik voltak. Később mindig ott voltam a pálya szélén, amikor játszottak, és előfordult, hogy kispályán nem volt meg a csapat és mindig szerettem volna, ha beszállhatok, mint Kövesi, a tartalék, de sosem hívtak. Néha már arra gondolok, hogy azok a szép emlékek, amik bennem éltem gyerekkori focimeccseimről, nem is igazak. Talán azzal is szembe kellene néznem.

Nem lett belőlem sem rock-király, sem futballsztár. Valamit azért talán elértem - ez a lényeg...