Hová mehet a hajléktalan, ha beteg?

Az emberi szabadság és nyomorúság e szélsőséges formájában élők általában elhanyagolják egészségi állapotukat, amin az életkörülményeik miatt egyáltalán nem szabad csodálkoznunk. Ezért olyan sok, a leromlott állapotú, beteg hajléktalan, akiknek égető szükségük lenne a kialakult betegségeik kezelésére. Jelenleg igen kevés intézmény foglalkozik kifejezetten az ő problémáik megoldásával, ezek hiányában pedig rendkívül megnő az esélyük halandóságuk korai beteljesedésére.

Egy hajléktalan fokozottan van kitéve a különböző környezeti ártalmak hatásainak, nincs módja rendesen tisztálkodni, táplálkozása egyoldalú és legtöbbször szegényes. Vitaminok véletlenül sem kerül az asztalára - mivel nincs is neki - ellenálló-képessége alacsony, immunrendszere hamar legyengül, fokozatosan, egyre több és súlyosabb betegség előtt megnyitva a test kapuját.

Ha valaki beteg, azt meg kéne gyógyítani, ebben minden jóérzésű ember egyetért. De ez, ha belegondolunk nem is olyan egyszerű. Egy hajléktalan, körülményeiből adódóan, általában ápolatlan, a kórházak jelenleg alig vannak felkészülve a fogadásukra, az utógondozásuk pedig szinte lehetetlen. Nincs támogató család, aki ápolhatná a súlyos betegségen átesett illetőt, ezért ha sikeres is a kórházi kezelés, mihelyt kikerül az utcára, hamar visszaeshet a betegségébe.
Ha egy lábadozó hajléktalan az utcán rosszul lesz, legtöbben elsétálnak mellette, közben rosszallóan csóválva fejüket, azt gondolván, biztos megint leitta magát a sárga földig. Az mindenkit zavar, hogy a metrón orrfacsaró bűz árad egy szerencsétlenből, de a megoldás a többség számára az, hogy ne engedjék őket felszállni.
Nem megy nekünk még a szolidaritás, sok mással egyetemben...

A most megnyitott szegedi Egészségügyi centrum hajléktalanoknak, az előbbiekben összefoglalt problémákra próbál megoldást találni. Az intézményt a Máltai Szeretetszolgálat hozta létre és üzemeltetését is a szolgálat munkatársai végzik. Magyarországon ugyan a társadalmi szerepvállalás még gyerekcipőben jár, de azért így is sok önkéntes segíti a betegek gyógyulását. A speciális követelmények alapján kialakított kórház a gyógyulás mellett lehetőséget teremt a későbbi megkapaszkodásra is. Az oda bekerülőknek nem kell azt érezniük, hogy csak alig megtűrt valakik. Itt valódi betegek lehetnek, ha ez mégoly furcsán hangzik is.

Minden beteg gyógyulása az orvos szakértelme mellett a saját akaratán is múlik, még hatványozottabban igaz ez az elesett helyzetben lévőkre. A lélek gondozása tehát ugyanolyan fontosságú feladat, mint a test nyavalyáinak kezelése. Ezekkel a speciális helyzetben lévő páciensekkel el kell hitetni, hogy fel fognak épülni, meg azt is, hogy megéri felépülni. Ha a társadalom egy normál tagja bekerül a korházba, egy célja van, hogy mihamarább kikerüljön és normálisan élje tovább az életét. Ez egy hajléktalan számára kissé inverz ábránd. A gyógyulása után csak az utca várja, ahol napi rutin a megaláztatások kopottas viselete, kínzó küzdelem az elkeseredettség távol tartása. Mégis mi lehet az ösztönzés ilyen körülmények közt, mitől gondolja valaki, hogy érdemes meggyógyulni?

A remény, hogy ők is számítanak, ez az amit az itt dolgozók adhatnak, és egyben az egyik legfontosabb dolog, amihez a hajléktalanok a legritkábban juthatnak hozzá a természetes közegükben. Előfordulhat így hát az is, hogy ha bekerül egy hajléktalan a szegedi hajléktalan kórházba, a betegsége akár még kívánatos dolognak is tűnhet számára, mivel a vakcinák és gyógyszerek mellett felebaráti szeretetet adagolnak neki és hitet is oltanak belé, ami részben visszaállíthatja a saját önbecsülését és emberi méltóságát, erőt adva az újrakezdéshez. Ahogy a jobbára ellenséges közeget, felváltja a gondoskodó törődés, úgy válik elérhetővé visszatérésük a társadalomba.