Jackie Kennedy - Az elnököt az egész ország gyászolta

Mivel a levelek elképesztő tömegben áradtak - 800 ezer részvétnyilvánítás csak az első hét hétben -, többségüket megsemmisítették. Dryden írásai közül néhány abban a 200 000 oldalas levélkötegben kötött ki, amely a bostoni John F. Kennedy Könyvtárba került. Az üzenetek jórészt elfeledve pihentek itt, mígnem egy történésznő, Ellen Fitzpatrick úgy döntött: összeállít belőlük egy könyvet Letters to Jackie: Condolences From a Grieving Nation (Levelek Jackiehez: Részvétnyilvánítások egy gyászoló nemzettől) címmel.

A HarperCollins kiadó gondozásában múlt héten megjelent könyvben több mint 200 olyan levél olvasható, amelyet soha nem hoztak még nyilvánosságra. Az írások három csoportra különíthetők el: visszaemlékezések a Kennedy-gyilkosság napjára; a politikáról, a társadalomról és az elnöki tisztségről kifejtett nézetek; a fájdalom és a veszteség érzésének személyes kifejezéséről tanúskodó levelek.

Larry Toomey a pennsylvaniai Upper Darbyból még Kennedy elnök halálának hivatalos bejelentését sem várta meg, amikor hozzákezdett gondolatai lejegyzéséhez. "Kedves Kennedy asszony, még akkor is, amikor ezt a levelet írom, kezem és egész testem remeg a délutáni rettenetes esemény miatt. Nézem a CBS-TV hírműsorát, de mostanáig hivatalosan semmit sem közöltek" - vetette papírra.

Két nappal később a nyolcadik osztályos Mary South azt írta, éppen akkor tudta meg, hogy az elnököt lelőtték, amikor katolikus iskolájában leült játszani a templomi orgonához a kaliforniai Santa Clarában. "Próbáltam azt mondogatni magamnak, hogy (az elnök) rendbe fog jönni, de valahogy tudtam, hogy nem fog... A könnyeim egyre csak hullottak, nem akartak elapadni. Nehéz volt játszani a nedves billentyűkön, de azért játszottam, hogy az elnök életben maradjon" - üzente.

Levelére válaszul kapott egy kis köszönetnyilvánító kártyát, amelyen az állt: "Kennedy asszony nagyra értékeli az Ön együttérzését, és hálás előzékenységéért".

"Amikor megkaptam, úgy éreztem, hogy Jackie egész biztosan látta az üzenetemet - mondta South, férjezett nevén Mary Certa néhány napja egy interjúban. - Jó érzés töltött el, hogy tettem valamit. A tudomására akartam hozni, hogy mennyire feldúltak vagyunk, és mennyire tehetetlennek érezzük magunkat".

A hatvanéves Mary, aki most a kaliforniai Campbellben él, bevallotta, hogy amikor Ellen Fitzpatrick egyik munkatársa felhívta és felolvasta a levelét, újra elkezdett sírni. "Olyan volt, mintha visszakerültem volna 1963-ba" - idézte fel.

Alcím: Mintha leszakadt volna a tető


Az AP amerikai hírügynökség riportja szerint a történésznő valójában egy másik könyv előkészítése céljából kutatott a Kennedy könyvtárban, amikor megkérdezte az intézmény vezetőjétől, nem nézhetne-e meg néhány korabeli részvétnyilvánítást. Abban bízott, hogy az üzenetek révén benyomást szerez arról, milyennek látták Kennedyt az amerikaiak az idő tájt. Amint nekilátott elolvasni a leveleket, azonnal rabul ejtették.

"Úgy éreztem, mintha leszakadt volna a tető, a falak összeomlottak volna, a padló pedig megmozdult volna alattam. Teljesen hatalmába kerített, ami a kezembe került - nyilatkozta. - Három évtizede tanítom az amerikai történelmet, és nem hiszem, hogy valaha is láttam ilyen hatalmas gyűjteményt, amelyben egyszerű emberek beszélnek nyíltan és őszintén az amerikai társadalomról, a politikáról és az elnökről".

Fiztpatrick, a New Hampshire-i Egyetem professzora rövid időn belül arra is rájött, hogy miért nem adták ki még soha a leveleket: minden egyes szerzőtől engedélyt kellett volna kérnie a megjelentetéshez. Miután 3000-ről lefaragta a listát 240-re, a 220 fellelt levélíróból mindössze öt utasította el, hogy írása bekerüljön a könyvbe.

"Rengeteg könyv szól a merényletről. Hallottunk szakértőket, hallottunk összeesküvés-elméletekkel foglalkozó szakembereket, hallottunk olyan embereket, akik a Kennedy-kormányzatban dolgoztak. Itt azonban a néma tömeg, a mindennapi amerikaiak hangja szólal meg" - emelte ki a történész, akit meglepett a levélírók ékesszólása, függetlenül iskolázatlanságuktól vagy zsenge koruktól.

"Csupán egy átlagos amerikai vagyok, átlagos gondolkodású, átlagos háziasszony, átlagos lakással, átlagos méretű családdal, egy évvel fiatalabb, mint Ön, és talán egy kicsit érzékenyebb, mint egyesek, de mindig lesz egy meleg zug a szívemben mindkettejük számára, amíg élek" - írta például a New York-i Marilyn Davenport, aki még a telefonszámát is megadta az elnök özvegyének, "ha esetleg beszélgetni akarna vele".

Barbara Rimer 15 éves volt, amikor lejegyezte: "Ígérem Önnek, testem-lelkem szentelem annak, hogy fennmaradjanak azok az eszmék, amelyekért Kennedy elnök élt". Rimer, aki most az Észak-Karolinai Egyetem közegészségügyi iskolájának dékánja, nem is emlékezett arra, hogy írt az özvegynek, amíg Fitzpatrick meg nem kereste. "Amikor újra elolvastam az üzenetet, azt gondoltam, hű, milyen naiv voltam! Nem tudom, hányan írnak ma levelet az elnöknek vagy Michelle-nek (Obamának), de ez hihetetlenül naivnak tűnik" - csodálkozott saját magán.

Ám arra is rádöbbent: lényegében megtartotta az ígéretét azzal, hogy közegészségügyi pályájára lépett, és arra biztatja tanítványait, hogy akár helyi, akár országos vagy globális szinten, de törlesszenek abból, amit kaptak. Hálával gondol a könyv szerzőjére, hogy visszaadott neki egy darabot saját élettörténetéből.

Jane Dryden Louisnak, a heti rendszerességgel küldött levelek szerzőjének a merénylet egybeesett a közvetlen környezetére való ráeszméléssel. Emlékszik, hogy mennyire vonzotta a Kennedy-család drámája és talmi csillogása, és mennyire megrendítette maga a tragédia. A merénylet után felállított egy oltárt a hálószobájában, rajta gyertyákkal, és barátaival "Jacqueline, Teddy és Bobby Kennedysdit" játszottak.

"Azt mondják, úgy nézek ki, mint Ön, pedig szőke és szemüveges vagyok" - írta annak idején az elnök özvegyének. Most felnőttként lelkipásztorként dolgozik; segít a családoknak, hogy felkészüljenek hozzátartozójuk halálára.

Az egyik legrövidebb levelet Martin Rosenberg, a Massachusettsi Egyetem diákja küldte Jacqueline-nak: "Kedves Kennedy asszony, soha nem láttam még amerikaifutball-játékosokat sírni... Most igen."