Kilátástalanul

Szakértő szemmel

Az egyedüllét, a magányosság a legtöbb ember számára nagyon nehezen elviselhető. Különösen akkor, ha nagy magányosságunkban mindig a „régi szép időkre" emlékezünk, ha mindig csak a múltba tekintünk vissza.

Pedig ha őszintén kinyitnánk a szemünket és a szívünket, akkor látnánk azt, hogy ha valami véget ért, akkor annak véget is kellett érnie valamiért. Mégpedig legtöbbször azért, hogy valami új kezdődhessen el az életünkben. A nélkül ugyanis, hogy valami véget érjen, semmi új nem kezdődhet el.

Ez az életünk rendje. Amikor egy kapcsolat véget ért, akkor azért mind a két fél felelős. Nem lehet hibáztatni egyik felet sem. De meg lehet tanulni elengedni a régi szerelmünket, a régi életünket. Ez is egyfajta gyász. Meg kell adni az időt a szomorkodásnak, a haragnak és elkeseredettségnek. De egy idő után meg kell tanulni „elengedni" is ezeket a régi érzéseket és emlékeket, és nyitnunk kell az új lehetőségek felé. Ez nem mindig könnyű, sőt.

Nagyon sokszor egyedül nem is boldogulunk. Ilyenkor ne habozzunk felkeresni egy szakembert (pszichológust, terapeutát, stb.), hiszen ez egy olyan krízis, amit nagyon sok ember nem tud egyedül megoldani és ezen nincs miért szégyenkezni. Ha ez a gyász elhúzódik, akkor nem tudunk továbblépni, nem tudunk boldogok lenni. A múlton való tudatos és tudattalan elmélkedés kihat a munkánkra, a baráti kapcsolatainkra, az egészségünkre.

Ha az embernek vannak barátai, van szerető családja és jó munkahelye, akkor ezen a krízisen könnyebben túljuthat. De ha csak „lúzer" társaságban mozog, ahol a központi téma az, hogy „mennyire lúzerek vagyunk", „nincs barátnőnk", „munkánk sincs", „semmink sincs", akkor azzal nem éppen segítünk magunkon, hanem csak még rosszabb lelkiállapotba kerülünk.

Ki kell ebből a helyzetből mozdulni! Fel kell újítani a régi barátokkal való kapcsolatainkat, látogassuk meg őket, tőlük új impulzusokat kaphatunk, általunk új embereket is megismerhetünk, a kapcsolatépítés révén pedig esetleg munkát is találunk, olyat, amilyet szeretnénk. És „lúzer" barátainkat is motiváljuk ugyanerre.

A környezetváltozás és a tevékenységváltozás is segíthet a probléma kezelésében. Válasszunk új hobbit, utazzunk el valahová, merjünk ismerkedni. Egy pozitív dolog ugyanis hozza maga után a többit. Csak el kell indulni. Pozitívan és optimistán. Veszíteni valónk ugyanis nincs. Mert, mi van, ha majd megint megcsal? Akkor lesz még egy csalódás, és fájdalom, de azután megint csak lesz majd valami jó is. És mi van, ha nem csal meg? Mi van, ha gyönyörű kapcsolat lesz, tele szerelemmel és izgalommal? És mi ezt kihagyjuk, mert félünk? Ne féljünk attól, hogy „mi van, ha rossz lesz".

A jó és a rossz kéz a kézben jár. A rosszat egy ember sem tudja kikerülni. De „be tudja csapni". Mégpedig azzal, hogy örül a szépnek, élvezi a boldogságot, amíg csak az megadatott. Mert minden rossznál rosszabb az, ha az éltünk egyhangú és sivár. És mivel csak egy életünk van ezen a Földön (egy, amiről biztosan tudunk), vétek ezt az egyet- amely tele van lehetőségekkel, tele van izgalommal, szerelemmel, boldogsággal-, elpazarolni.

Merjünk elindulni. A kisgyerek is ezret esik, mire meg tanul járni. És mégsem jut eszébe csak azért nem tanulni járni, mert közben ezret esik. Hanem ha elesik, feláll, néha sír ugyan, néha nevet, de mindig feláll, és tanul tovább, amíg meg nem tanul járni. A járás öröme pedig egy idő után feledtet minden esést...