Koyaanisqatsi

Reggio filmje kultuszfilm lett, Glass zenéje pedig a modern spirituális muzsika egyik csúcspontja. És mint ilyen, egy szűk réteg kedvence.

Sajnos.

Mostanában gyakran eszembe jut, néha előveszem a lemezt, megnézek a filmből részleteket. Mert az, amit 27 évvel ezelőtt figyelmeztetésnek szántak, most már a küszöbön áll. És nem olyan magas a küszöb, hogy a végzet elhasaljon benne.

Gyakran hallani mostanában, hogy az egész globális felmelegedés egy humbug, valakiknek nagy üzlete, ugyanúgy, mint az olaj, csak éppen más érdekek mozgatják. Nehéz igazságot tenni, de az tény, hogy valami nagyon nem stimmel.

Beszélhetnénk az elmúlt évtized egyre gyakoribb pusztító földrengéseiről - csak az idén, az év első öt hónapjában már Haitiban, Chilében és Kínában haltak meg ezrek, váltak földönfutóvá további százezrek - beszélhetnénk a vulkánokról, de most én mégsem ezek nyomán fogtam bele az írásba.

Van abban valami nagyon nyugtalanító, hogy az elmúlt hetekben szinte minden nap úgy kezdődik, hogy verőfény fogadja az ébredőket, majd hamarosan fátyolozódni kezd az ég, a délelőtt közepére már teljesen elborul, esni kezd, közben néha kiderül, majd délután jön megint a napsütés, estefelé pedig beköszönt az igazi ítéletidő. A minap este hatkor egyik pillanatról a másikra apokaliptikus sötétség lett, majd valóságos özönvíz zúdult le, jégzáporral kísérve - immár nem először. És a villámok, a mennydörgések sem olyanok, mint egy egészséges májusi viharnál lenni szokott: nincsenek hatalmas, falrengető felcsattanásai az égnek, nincsenek a látóhatárt kettéhasító, élesen cikázó villámok. Inkább csak baljós morajlás, és lusta, egyszerre több oldalról feltűnő széles fények. És ezek a viharok hatalmas fákat gyökerestől kicsavaró, rohanó szelekkel érkeznek, egy-egy száguldás valósággal letarolja a környék fáit. Napfény nélküli tavaszt élünk át, pusztulnak a gyümölcsösök, és lassan már félünk reggel felnézni az égre.

Kezdünk unalmassá válni az Univerzumnak? És még mindig nem vesszük észre? Hány figyelmeztetés kell még?