Majdnem gyerekként gyerekkel

„A történetem igen bonyolult és összetett és ezzel kapcsolatban szeretném kérni tanácsotokat. 15 éves voltam mikor interneten keresztül megismerkedtem a kislányom apukájával. Nem vagyok híve az ilyenfajta ismerkedésnek, de valamiért aznap mégis felmentem és rám kattintott. Szóba elegyedtünk, majd találkoztunk is. Én neki elsőre nagyon tetszettem, nekem ő akkor annyira nem, ezt tisztáztuk is, de továbbra is tartottuk a kapcsolatot, mint barátok. Ezalatt én jártam mással, de a két hónap alatt rájöttem, hogy lassan, de belészerettem. Ezt meg is mondtam neki, utána elkezdtünk járni. Másfél évig voltunk együtt, nagyon szerettük egymást és rengeteg mindenben hasonlítunk is, de ugyanakkor úgy érzem ki is egészít, mivel én kicsit álmodozóbb vagyok, ő meg gyakorlatiasabb. Nagyon szerettük egymást aztán közölte, hogy vége. Teljesen váratlan volt ez számomra bár igaz sokat veszekedtünk, általában kis hülyeségeken (a nagy dolgokban mindig egyetértettünk), de nem éreztem ezt elég indoknak arra, hogy csak így hirtelen vége lett. Teljesen kiborultam. Eltelt két hónap, majd közölte, hogy nem tud nélkülem élni és még mindig szeret, én sem tudtam őt elfelejteni, így újrakezdtük. Így telt el 5 év. Mindig ő akart szakítani, de mikor megtette, mindig vissza akart jönni hozzám és én mindig visszaengedtem. Ennek legfőbb oka az volt, hogy nem telt el elég idő ahhoz, hogy le tudjam zárni és el tudjam felejteni. Egyszer meg is csalt sajnos... de akkor még 16 évesek voltunk. Azt mondta, hogy ami megtörtént azt nagyon sajnálja, mert nem tudja, miért tette, talán mert még fiatal. Mindössze egy csók volt, de azt is nagyon megbánta és igazán csak engem szeret. Ezután az eset után jöttünk össze, illetve szakítgattunk többször is, ami engem nagyon megviselt. A szakítások és összejövések között pedig nem telt el pár hónapnál több. Legutoljára azonban egy évig nem is találkoztunk, de egy év után elkezdtünk levelezni, amit egy találkozó követet. Megmondta, hogy hiába telt el egy év, még mindig szeret, járt már mással is, de mindenhol engem lát, és tudja, hogy megváltozott negatív irányba, de hajlandó tenni értem, és a történtek ellenére még mindig ugyanúgy szeret. Hozzátette azt is, hogy úgy érzi, más nőt nem tudna ennyire szeretni. Az egy év alatt nekem is volt egy 7 hónapos kapcsolatom, de zátonyra futott, mert nem illettünk össze. Így sajnos visszamentem a régi barátomhoz, mert még egy év múltán is megmaradtak az érzelmek. Eközben teherbe estem tőle, gyógyszert szedtem, de lehet, hogy a váltás miatt nem állt rá a szervezetem, ezt már nem tudom. Mikor kiderült maximálisan mellettem állt, és mondta, hogy bárhogy is, de megoldjuk, hogy megtartsuk a babát. Volt egy betegségem is, ami nehezítette a teherbeesést, és féltem, ha elvetetném soha többé nem lehetett volna gyerekem. Ezt tudta ő is, hogy gyerek nélkül nem tudtam volna elképzelni az életem, és ha bár korai volt a gyermekvállalás, mégis úgy éreztem, hogy az apa szerepre érett. Tőlem sem állt távol az anyuka szerep, mindig is nagyon családcentrikus voltam és fiatalon szerettem volna családot. Ennyire fiatalon azért nem, de viszonylag a húszas éveim közepén. A terhességem nem volt zökkenőmentes, mert a felét szó szerint végig kellett feküdnöm és én is elég kibírhatatlan voltam. Volt, hogy főzött nekem vagy kimosta a ruháimat, ha éppen az kellett. Számíthattam rá mindenben. A bajok ott kezdődtek, mikor ott hagyta a suliját és átment egy másikra. A baba születése után a szüleinél laktunk, de csak pár hónapot, mert utána a nagymamámhoz költöztünk, mivel az közelebb van a városhoz, meg minden szempontból célszerűbb volt. Ott laktunk a nagymamámnál egy hatalmas emeletes házban. Ő volt a lenti szinten, mi a fenti szinten. A gond az volt, hogy mamám nem igazán örült annak, hogy mi odaköltöztünk, így ezt nyíltan megmondani nem akarta, hanem ott kötött belénk, ahol csak tudott. A végén sajnos elmérgesedett a viszony, és elköltöztünk vissza a párom szüleihez. De mivel ez 90 km-mel távolabb volt, ezért ő a hétköznapokon a szüleimnél lakott, én meg a babával az ő szüleinél, és hétvégén utazott haza hozzánk. A suli miatt volt ez az ingázás, de ezt se bírtuk tovább így a szüleimhez költöztünk. Itt teljesen nem volt magánéletünk, ami szörnyű volt és eltávolodtunk egymástól. A barátok mondták, hogy menjünk albérletbe, hiszen megtehetnénk, de mi gyűjteni akartunk. Azonkívül apukám is megígérte, hogy megcsinálja nekünk fent a tetőteret, és eredetileg úgy volt, hogy csak ideiglenesen lakunk a szüleimnél, aztán felmegyünk a tetőtérbe, ami szintén a szüleimnél lett volna, de legalább lett volna külön kis életünk. Ez azonban nem következett be, apukámnak sajnos nem volt elég ideje megcsinálni. A dolgok köztünk is elmérgesedtek a párommal. Ő azt mondta, hogy nem akar elveszíteni, csak szünetet akar, hogy nyugodtan tudjon gondolkodni, hogy mit kellene tennünk. El is ment, én azonban nem bírtam a bizonytalanságot, meg ezt az egészet lelkileg, és azt mondtam, hogy jó, legyen vége, mert már annyit veszekedtünk, hogy nem láttam így értelmét. El is költözött tőlünk. Most én nevelem a kislányunkat, de ő jön hozzá minden héten, nagyon szereti. Két hónapig szintén nem voltunk együtt, és a különválást meg a láthatást is kulturáltan, viták nélkül tudtuk megoldani. Most azonban 3 hete volt egy teljesen véletlenszerű beszélgetésünk, ami rávilágított arra, hogy milyen hibákat követtünk el, illetve mit követett el ő. Például el kellett volna mennünk albérletbe a külön magánélet miatt. Csakhogy kiderült, hogy a kapcsolatunk folyamán én nem tudtam benne bízni, ez hogy nem járt suliba, meg hogy nem ment el dolgozni. Ez nagyon nem tetszett, és így ki is ábrándultam belőle. De most mikor leültünk (és egyébként azóta is találkozgatunk, de nem járunk,) elmondta, hogy neki az apja meghalt, még mikor kicsi volt, és nem volt apa képe, kiszakadt a faluból a városba és nem tudta egyszerűen, hogy mit is akar, vagy hogy ki is ő valójában. És azáltal, hogy önmagával nem volt megelégedve, rajtam vezette le ezt a feszültséget. Így hogy külön vagyunk, voltunk már vadasparkban hármasban, meg sétálni. És rájöttünk, hogy nem ültünk le egymással megbeszélni a dolgokat, meg ráadásul nem volt magánéletünk. Erre mondom, hogy oké ez még valamilyen szinten magyarázat, de azok az elhagyások, amik16 17 éves korunkban voltak, azokra meg azt mondta, hogy fiatal volt és megijedt az érzelmeitől. Ráadásul náluk a családban nincs normális minta párkapcsolat terén, amit beismerek. Nekem is voltak hibáim, például az, hogy túlságosan fogtam őt, de erre azt mondta, hogy ez nekem nem volt igazi hibám, mert ez is belőle fakadt azáltal, hogy nem tudott normális családfő lenni és normális társ, és ezért nem is bíztam benne. A helyzetet bonyolítja az is, hogy én itt lakok a szüleimmel, de ahogy a párommal nem volt magánéletem, úgy most egyedül sincs. Van két kamasz öcsém, úgyhogy a házunk teljes átjáróház, mindig hangoskodás van. De tudom, hogy hülyeség lenne csak azért visszamenekülni a volt páromhoz, azaz a kislányom apukájához, mert ilyen helyzet van, hisz ehhez erős érzelmi alap is kell. Ő azt mondja, hogy most azért dolgozik, hogy le tudjon jönni Szegedre, és ha netán mégis úgy érzem, hogy adok neki esélyt arra, hogy egy család legyünk, akkor tudjon biztosítani nekünk albérletet. Tehát látom, hogy elindult egy változáson, csak kérdés az, hogy ez mennyire marad tartós. Mások szerint csinos lány vagyok, találhatnék mást is de igazából úgy érzem, hogy csak vele tudnék boldog lenni, ha ő is hajlandó lenen tenni a kapcsolatért. Úgy érzem, hogy még mindig szeretem, tudom, hogy nem rossz ember. És a történethez az is hozzátartozik, hogy mikor szakítottunk, ő rögtön utána keresett munkát, és azóta is dolgozik. Azt mondta, hogy a munka pozitívan hat rá, és sok mindent érettebben lát velünk kapcsolatban is. Úgy érzem, hogy részben a körülmények, részben az ő éretlensége volt az, ami miatt szétmentünk korábban. Ő most 21 éves, én 20, a kislányunk 1 éves. Az lenne a kérdésem, hogy van-e esély még arra, hogy mi valaha együtt egy boldog család lehessünk? Vagy ennyi bonyodalom után hagyjuk az egészet? Ő szerinte az már egy nagy lépés, hogy beismeri/ felismeri a hibáit, illetve hibáinkat. Azt mondta, rájött, hogy a szerelemért tenni is kell és ápolgatni kell a kapcsolatot. Van még esélyünk egy családként?"



Írd meg Te is véleményed, hozzászólásod vagy történeted a Szemszögek fórumba!