Megéri küzdeni?

„Kedves Mindenki!

Bár sosem gondoltam volna, hogy egy internetes oldalon kérek tanácsot, de valahogy mégis leküzdöm férfiúi büszkeségemet.
A történet a nyáron kezdődött, egy este az egyik közösségi portálon megpillantottam egy fényképet egy lányról, és bár csak egy fotó volt, mégis megfogott benne valami, hát gondoltam, mit veszíthetek, írok neki. Néhány nap múlva jött a válasz, és elkezdődtek a levelezgetések. Ő egy másik városban lakik kb. 1 órányi autóútra innen. Kiderült, hogy van barátja, de gondok vannak a kapcsolatával. Igazából egy rab ebben a kapcsolatban, aki folyton betegesen ellenőrizve van. (A srác fiatalabb nála 5 évvel.) Elkezdődtek a beszélgetések, msn-en, amik sokszor késő éjszakáig vagy hajnalig tartottak. Telefonon sokáig nem beszéltünk, és a számát sem adta meg, aztán hívott ő, de mindig rejtett számmal, és csakis ő hívhatott (érthető okok miatt). Tudtam, hogy hol dolgozik: egy étterem főpincére és teremfelelőse. Egy nap megjelentem a munkahelyén egy csokor virággal, természetesen szándékosan nem mentem oda hozzá, a kávé elfogyasztása után a virágot az asztalon hagytam egy üzenettel. Innen felgyorsultak az események, többször találkozgattunk. Egy este beszéltünk telefonon (akkor már megadta a számát), mondta, hogy kimegy a barátaival az egyik lokálba. Éreztem a hangján, hogy szeretné, hogy ott legyek (sajnos az akkori munkám miatt ez lehetetlennek bizonyult, hisz egy panzió és étterem ügyvezetője voltam, éjszaka is bent voltam). Kis gondolkodás után beugrottam az autóba és egy óra múlva ott voltam meglepetésszerűen, mondanom sem kell, leesett az álla. Akkor este jöttünk össze. Már éreztem, hogy kezdek beleszeretni, ami nem jellemző rám, sőt igazából sok csajom volt, de egy 3 éves kapcsolatot leszámítva senkit nem engedtem közel magamhoz. És tudtam, hogy ő is kezd belém habarodni. Egy nap azonban véget vetett a dolognak, mondván, ő nem akarja ezt, a másik srác kell neki, mert évek kötik össze őket. Nem is kerestem egy ideig, majd nem bírtam ellenállni és felhívtam. Éreztem, hogy nagyon boldoggá tettem ezáltal. (Közben a srác elment Angliába néhány hónapra dolgozni, még mindig ott van). Minden kezdődött elölről, a titkos találkozások, a hosszú beszélgetések, közben sok őrültséget megtettem, amikor csak lehetett mentem, kockára téve munkát, mindent, de éreztem, hogy megérte. Amióta megismertem azóta más nőre nem is tudtam nézni, és még az adandó egyéjszakás kalandoknak is nemet mondtam. Majd jött a hír. Kiderült, a barátja többször megcsalta. Teljesen összeomlott, összezavarodott. Akkor volt egy kis szünet, tiszteletben tartva, hogy rosszul van, nem kerestem. Majd ismét jöttek a találkák, majd egy nap, amit teljes egészében együtt töltöttünk, nála aludtam, akkor feküdtem le vele először. Már azelőtt tisztázta, hogy nem bosszúból teszi a másik iránt, hanem mert tényleg ezt akarja. Ez látszott is és érződött is. Az elmúlt közel 3 év legszebb napja volt az. Rá 2 napra közölte, hogy ki akar békülni és meg akar bocsátani a srácnak, mert úgy érzi, hogy ezt kell tennie, ez a kötelessége és felejtsük el egymást, mintha mi sem történt volna, de látszott rajta, hogy nem őszinte, nem ezt akarja. (Mindig őszinték voltunk egymáshoz, mindenben, ha jó, ha rossz volt az illető dolog). Egy hónapig nem is tartottuk a kapcsolatot, majd kb. 1 hete bementem hozzá. Láttam, hogy nagyon örül, újból azt a kislányos zavart láttam az arcán, mint régen, ugyanazt a mosolyt és ugyanazt az elpirult arcot, mikor bókoltam neki. Bevallotta, hogy azért nem akart látni, mert azzal mindig összezavarom. Utána még találkoztunk egyszer, mindig elmondja, hogy nem akarja otthagyni a másikat, de ugyanakkor mindig ad egy kiskaput is. Egyszerűen nem akarom feladni, nem látom rózsaszínben a világot, tudom, ha engem választana is, rengeteg lenne a leküzdendő akadály, de egyszerűen nem akarom feladni a küzdelmet. Annyira erős a meggyőződésem, hogy érte tudnék élni, ő az, akiért bármit a világon meg tudnék adni, akiért képes vagyok akár őrültségekre is (jó értelemben véve). Most is "kaptam egy kiskaput", de valahogy mégis tanácstalan vagyok... Először életemben ilyen téren. Azt hittem ismerem a nőket, csakhogy rá kell jöjjek, és be kell ismernem a futókalandok nem segítettek ebben. A régi kapcsolatom pedig egy klasszikus megismerkedős, majd szakítós eset volt. Ilyen helyzetben nem voltam, akit akartam megkaptam (mások szerint kimondottan jóképű vagyok, bár én ezt megpróbálom nem előnyként kihasználni, inkább, ha le akarok venni valakit a lábáról, az egyéniségemmel próbálom megtenni), de igazából senkiért nem kellett küzdenem, mostanáig, de úgy érzem őrá vártam 27 évet. Egyszerűen gyáva lennék, ha most megfutamodnék, de már nem tudom, mit tehetek (velem egyidős a lány). Kicsit hosszú lett a levél, de igazából rövid ahhoz, hogy teljesen meg lehessen érteni a történetet. Üdv mindenkinek!"


Írd meg Te is véleményed, hozzászólásod vagy történeted a Szemszögek fórumba!