Mégis, kinek az egészsége?

A téma ma is aktuális, hiszen ma sincsen egyetértés benne, az eutanázia a legtöbb országban (és nemcsak a szigorúan vallásos közegekben) tabu. De nem kevésbé tekintjük sokszor „szentnek és sérthetetlennek" embertársunk egészségét, különösen, ha akár sorsszerű, akár tudatos önpusztításról van szó.

Van egy olyan felfogás, mely szerint „mindenkinek jogában áll hülyének lenni", és ebben benne foglaltatik az is, hogy ha valaki ki akarja nyírni magát, ám tegye, az ő élete, az ő dolga, legfeljebb a legszűkebb környezetéé.

Kívülről ne is próbáljunk beleavatkozni. Csakhogy mi van akkor, ha egy olyan emberről van szó, aki számunkra kedves, tudjuk róla, hogy számos jó tulajdonság, érték lakozik benne, de ha így folytatja, előbb-utóbb kiöli magából mindezt, és a vég kiszámítható? És mi van akkor, ha nemcsak maga a segítségre szoruló tagad, kétségbeesetten próbálja megőrizni a látszatot, a család pedig „összezár" körülötte, rosszul értelmezett szemérmességből, vagy pedig azért, mert ők maguk sem mernek szembenézni a helyzettel? Kell-e, hogy legyen ilyenkor valaki, aki „kívülről jön" és felnyitja mindenki szemét? Szükség van-e ilyen sokkélményre?

Én úgy vélem, szükség van rá. Az azóta Nobel-békedíjjal kitüntetett Orvosok Határok Nélkül szervezet alapítója, Bernard Kouchner (jelenlegi francia külügyminiszter) dolgozta ki az 1970-es évek végén a „humanitárius beavatkozás jogának" elméletét, elsősorban a harmadik világban pusztító belháborúkra. Ezt a jogot az egyénre is alkalmazhatjuk: ha maga a beteg nem hajlandó tudomást venni saját felelősségéről, és környezete is partner ebben, akkor jön a „tágabb" környezet felelőssége. Mivel az érintettek sokszor fel sem mérik az őket fenyegető veszélyeket, vállalni kell ezért akár egy átmeneti haragot is, hiszen az igazság nagyon fájdalmas tud lenni.

De lehet, hogy eltelik néhány hónap, néhány év, és a harag, a sértődés hálává alakul át. Akár kimondatlanul is, a gyógyulással.