Szemszögek

Mi kell a nőnek?

Szerző: Erdős Olga
2010. 05. 07. 17:00:00

Mi kell a nőnek? Filmek, dalok, könyvek, versek ihletője a címben szereplő kérdés. Különösen azért, mert a választ nem lehet egy szóval, mondattal elintézni. Ahogy a női nem, úgy a válasz is meglehetősen összetett. Határon túli levélírónk, Tress (27 éves) naplószerű vallomását és önmagának, illetve nekünk feltett kérdéseit olvashatjuk az alábbi megható történetben, amely remélhetőleg iránymutatás a férfiaknak arra nézve, hogy mit is akar a nő.

„Sziasztok! Nehéz volt mindezt leírnom, de rájöttem, hogy valahogy el kell kezdenem segítséget keresni. Saját magam már kevés vagyok, hogy kezelni tudjam a párommal való problémáimat. Tíz hónappal ezelőtt találkozunk. Nem volt szerelem első látásra, de tetszettünk egymásnak, egyre többet találkoztunk, végül egymásba szerettünk. Előre kell bocsájtanom, hogy nagyon szeretem. Bármire hajlandó vagyok, hogy működjön a kapcsolatunk. De valahogy az elejétől kezdve nem stimmelnek közöttünk a dolgok. Én nehezen fejezem ki, ha valamilyen problémám van, ő pedig nem szereti meghallgatni a „nyarvogásaim".
27 éves vagyok, nekem ő az első komoly kapcsolatom, előtte nem voltam még szerelmes, a kamaszkori lángolásokon, járogatásokon kívül nem volt férfi az életemben. Ő már 35 éves, elvált, előtte is sok barátnője volt. Soha nem kérdeztem az előző kapcsolatairól, nem érdekelt. Az a lényeg, hogy most velem van, a múlt ilyen szempontból nem érdekel. Csak az érdekel, amit elmond magáról, mert mindent ismerni akarok belőle, amit hajlandó megosztani velem, de vájkálni nem áll szándékomban a múltjában. Nálam „tiszta lappal" kezdett, olyannak szeretem Őt, amilyen. Sajnos sokszor úgy érzem, hogy ő ezt nem viszonozza. Gyakran tesz megjegyzést az alakomra, nem tart elég soványnak, szerinte sokszor vagyok ügyetlen, nem vagyok elég érett az élet dolgaiban (pedig előtte is egyedül éltem, most sem lakunk együtt, befejeztem két egyetemet, dolgozom, vannak barátaim, szoros a kapcsolatom a családommal, vannak céljaim, nincsenek önértékelési problémáim, de nem nagyképűségből mondom, egyszerűen csak ismerem magam, és tudom, mik az értékeim és a hibáim). Sokszor úgy érzem, hogy az előző barátnőivel, vagy a feleségével hasonlíthat össze, mert olyan tulajdonságokat is kifogásol bennem, amik nekem nincsenek is.
Elfogadtam vele kapcsolatban, hogy nem vallásos. Nem várom el tőle, hogy az legyen, én azt az elvet vallom, hogy a vallás és a politika mindenkinek magánügye, senki ne akarja meggyőzni a másikat, hogy az ő igaza jobb. Én sem vagyok egy fanatikus hívő, nem járok minden vasárnap templomba, de a magam módján fontos nekem a hitem. És ő ezért sokszor kigúnyol. Én elfogadtam, bár nagyon nehezen, hogy ha vele maradok, soha nem fogom oltár előtt kimondani az igent. Számomra ez nagyon fontos dolog, de ha ő erre nem képes, akkor elfogadom.
Nyelvi problémáink is vannak, sajnos. Mindketten idegen nyelvű környezetben nőttünk fel, de engem magyarnak neveltek, magyar az anyanyelvem. Teljesen tisztában vagyok a nemzetiségemmel, a történelmemmel, azzal, hogy ki vagyok, attól függetlenül, hogy melyik országban élek. Ő ugyan szintén magyar, de őt a szülei nem tanították kiskorában magyarul, csak felnőttként tanulta meg. Mostanra mindkét nyelven teljesen egyformán jól beszél. Én már így ismertem meg. Magyarul beszéltünk az első naptól kezdve. Nekem ez így természetes, így nőttem föl. És úgy látszott, ezt ő is elfogadja így. Ha nem így lett volna, valószínűleg nem is jövünk össze. De mostanában egyre többet hangoztatja, hogy aki ebben az országban él, ahol mi, az minek beszél magyarul? Sokszor büntet azzal, hogy nem hajlandó hozzám magyarul szólni. Nekem ez abból a szempontból nem baj, nagyon jól értem a környezetünk nyelvét, csak kicsit rosszul beszélem. De teljesen föltalálom magam, itt élek, itt dolgozom. Azért zavar ez a helyzet, mert úgy érzem, nem fogad el olyannak, amilyen vagyok. Nekem soha nem volt bajom azzal, hogy ő az anyanyelvén beszél (mert nem a magyart tanulta meg először, bár teljesen magyar családból származik, ezért nem mondhatom, hogy a magyar az anyanyelve), ha hirtelen nem jut eszébe egy kifejezés, ha siet, ha ideges, ha fáradt. Megértem, csak egyszerűen magyarul válaszolok. Ezzel nem bántani akarom, nem dacolni vele, egyszerűen nekem így normális, így természetes. És ezt nem hajlandó megérteni. Pedig a környezetemben, család, barátok, ismerősök, mindenki hozzám hasonlóan gondolkodik. Benne azonban nem alakult ki megfelelően az identitástudat, nem tudja hova tenni magát, szerintem otthonról nem hozott magával megfelelő alapokat ezzel kapcsolatban. Nem tanították meg, hogy nincs azzal baj, ha más nemzetiségűek vagyunk, mint az ország lakói, akik között élünk. Ezért senki nem tart kevesebbnek minket. Azért már igen, ha nem tudjuk, kik vagyunk, és nem állunk ki saját magunk mellett. Én ezt megtanultam, még otthon, a családomban. Ő nem, és ezért inkább rám dühös. Pedig én még ezt is elfogadom, ha ő is hajlandó kialakítani úgy a kettőnk életét, hogy mindketten önmagunk lehessünk a másik mellett.

Feladjuk a saját vágyainkat, álmainkat azért akit szeretünk?

Igen

Nem

Sajnos nagyon nehezen képes kifejezni az érzéseit, és hidegen hagyja, sőt zavarja, ha én közeledek felé, ha megsimogatom, megcsókolom, megölelem. Szerinte az élet nem abból áll, hogy folyton „szeretgessük" egymást. Pedig nekem ez a fajta odafigyelés nagyon hiányzik, néha annyira vágyom rá, hogy átöleljen, vagy csak úgy megcsókoljon, minden különösebb ok nélkül. De ő ezt csak nagyon-nagyon ritkán teszi meg, és olyankor is úgy érzem, mintha szívességet tenne. Sokszor arra gondolok, hogy az édesanyjával, vagy a feleségével való kapcsolata alakította, formálta ilyenné. Az édesanyjával ugyanis nem tartja a kapcsolatot, nem érdeklődik iránta, szerinte az anyja csak nyaggatja és kritizálja. A feleségével pedig nem túl szépen váltak el, és úgy veszem ki a szavaiból, hogy szerinte a felesége csak a pénze miatt ment hozzá. Ezt nem tudom. A lényeg az, hogy első perctől kezdve azt éreztem vele kapcsolatban, hogy egy nagyon melegszívű, szeretetreméltó, rendes, aranyos, intelligens, okos, szorgalmas ember. Mint ahogy az is. Szereti a munkáját, a barátait. Csak sajnos egy rideg környezetben nőtt fel, egy nem túl kedves anya, és egy katonatiszt apa mellett, aki egyébként kedves, jólelkű ember, csak egyszerűen a hivatásának megfelelően merev és zárkózott. És ezt követte egy félresikerült házasság.
Én mindezeket elfogadtam, figyelembe vettem. Csak arra nem számítottam, hogy ennyire rosszul viselem majd ezt a „szeretetmegvonásos" légkört. Megpróbáltam már kevésbé kifejező lenni, próbálom nem mindig megfogni a kezét, vagy megcsókolni, amikor vágyom rá, mert tudom, hogy ezt tehernek érzi. De sajnos nagyon nehezemre esik. Ráadásul vágyom a viszonzásra, amire egyáltalán nem hajlandó. Pedig szerintem nem kérek tőle sokat. Vagy nem tudom. Engem nem érdekel egy férfiben a pénze, benne sem. Nekem elég, ha el tudja tartani magát, de azon túl nem érdekel, milyen lakása van, vagy milyen kocsija. Én megélek, a magam szintjén a fizetésemből. Nem vagyok túl igényes ilyen téren. Sőt, engem zavarba hoznak a drága ajándékok. Megelégszem, sőt a legboldogabb akkor vagyok, ha kapok pár szál virágot. (De azt nem hajlandó adni nekem, mert szerinte a virág butaság.) Nem tudom, normális vagyok-e? Van egy rendes, szorgalmas, megbízható, jóképű párom. Én pedig mást akarok, mint amit ő tud adni nekem. Vágyom arra, hogy néha kimondja, hogy szeret (tényleg próbálom elkerülni azt a tipikus női hibát (meg mindegyik másikat is), hogy folyton kérdezgetem: „Szeretsz engem?"). De azért néha jó lenne tudni, hogy miért van velem, mit vár a kapcsolatunktól, tőlem, mit érez irántam. De ő, ha tehetné, sohasem beszélné meg ezeket. Vágyom rá, hogy néha megöleljen. Különösen akkor, ha megbánt a viselkedésével, és sajnos ilyenkor néha sírva fakadok. Nem vagyok nyafogós típus, de néha nálam is eltörik a mécses. Ilyenkor ahelyett, hogy kicsit megpróbálna vigasztalni, esetleg bocsánatot kérni, hátat fordít és kimegy a szobából. (Tudom, milyen nehéz bocsánatot kérni, de én megpróbálom, és kérek is tőle, ha úgy érzem, megbántottam. Nehezen tanultam meg, de igyekszem, mert úgy érzem, megérdemel ennyit.) Pedig néha nagyon vágyom rá, hogy megcsókoljon, hogy érezzem, hogy szeret.
Sajnos az ágyban is úgy érzem, hogy vannak problémáink. Még a kapcsolatunk elején sokszor éreztette, tudatta velem, hogy kíván engem. Ami egy nő számára nagyon jó érzés. És soha nem is mondtam nemet neki. De később egyre kevesebbszer közeledett, és végül már csak akkor voltunk együtt, ha én kezdeményeztem. Sőt, ilyenkor is megtörténik, hogy fáradtságra hivatkozik. Pedig állítólag jó neki velem. És nekem is. Csak akkor nem tudom, hol a gond? Az elmúlt nyolc hónapban már csak maximum kétszer vagyunk együtt havonta, de inkább egyszer. Ha ezt szóba hozom, akkor azt mondja, hogy én vagyok az, aki nem „riszálja magát eleget" előtte. Pedig én nagyon igyekszem mindent megtenni, amit kér. Csak olyan megalázónak érzem, amikor kívánom őt, és ezt a tudtára is adom, és ilyenkor elhesseget azzal, hogy nincs hozzá kedve. Akkor most mit vár el tőlem? Hogy tangában rúd-táncoljak előtte? Az nem én vagyok, nem a stílusom. De arra is hajlandó lennék, ha ez az, amire vágyik. Pedig e nélkül is tudok szexi lenni, vagyok is, de egy idő után már mindennek érzem magam, csak kívánatosak nem, ha a párom hetekig hozzám sem nyúl.
Nem tudom, mihez kezdjek. Nagyon szeretem, őszintén, tisztán, érdekek nélkül. (De lehet, hogy hazudok, mert a szerelmet, szeretetet elvárom viszonzásként?) És tudom, hogy valahol mélyen ő is szeret. Csak nem tudom, meddig tudom még épen megőrizni a lelkemet úgy, hogy nem kapok annyi szeretetet, amennyire vágyom. Hogy úgy érzem, a férfi, aki kedvéért a végsőkig hajlandó vagyok megváltozni, nem képes erre viszonzásul, semekkora mértékben. Vagy túl sokat akarok? Nem tudom eldönteni. Biztosan nagyon sokan örülnének, ha egy ilyen férfi lenne az életükben. Én vagyok a hülye, hogy többre vágyom? Hogy tiszteletet, megbecsülést, szeretetet, biztonságot akarok? És nem elégszem meg az anyagi háttérrel, azzal, hogy tisztességes, nem egy link alak? Folyton mondogatja, hogy nagyon szeretne majd gyereket. De sokszor úgy fejezi ki magát (nem mondja ki konkrétan, csak az bujkál a háttérben), hogy megnősülni lehetőleg nem szeretne, csak ha muszáj. Nem akarok én sem mindenáron férjhez menni, akkor különösen nem, ha nem is akar elvenni. Vágyom rá, persze, hogy egyszer egy férfi szeressen annyira, hogy feleségéül akarjon. De nem mindenáron! És én is nagyon szeretnék majd gyerekeket. Minden vágyam. De úgy érzem, annyival tartozom nekik, hogy egy szerető családi légkörbe szülöm őket, nem olyanba, ahol az édesapjuk nem akarja elvenni az anyjukat. És mi lesz, ha majd a gyerekek felé sem tudja kimutatni az érzéseit? Ha majd nem öleli át a kicsi gyereket, mert szerinte az élet nem abból áll, hogy szeretgetjük egymást? Minden férfi számára normális az, hogy nehezére esik udvarolni a szerelmének, vagy kimutatni az érzéseit? Én nem ismerem eléggé a másik nemet? Mit csinálok rosszul? Nem akarom őt elveszíteni. A gondolat is fáj, hogy ne legyen velem. Szeretném megtanulni, hogy éljek ebben a kapcsolatban, és tőle is azt várom, hogy próbálja meg megtanulni. Nem kell többet, csak annyit beletennie a kapcsolatunkba, amennyit én beleteszek. Sokat akarok? Vagy ez normális? Nem akarom azt a választ kapni, hogy hagyjam el, és keressek „egyszerűbb" esetet. Számomra nem gond, hogy meg kell harcolni ezért a kapcsolatért. Csak nem tudom, meddig ad erőt a szerelem, és meddig van értelme küzdeni érte? Félek, hogy elveszítem a hitemet a szerelemben. Arról már kezd sajnos meggyőzni, hogy a házasság, amiben én őelőtte mindig is hittem, egyáltalán nem az a boldog állapot, mint képzeltem. Valóban hazugság a szerelem? Mindegyik elmúlik? A szeretet is? Elégedjek meg azzal, ami van? Vagy megéri reménykedni, hogy egyszer majd minden jó lesz, ha mindketten akarjuk? Nem akarok már többet sírni, és úgy érezni, boldogabb voltam a szerelem megtalálása előtt, mint most. Én, aki örök életemben a szerelemre vágytam. Csak buta voltam, mert nem hittem el, hogy az ennyire tud fájni, ha nem úgy fogadják, ahogy azt szeretnénk. Most mit csináljak?"

Írd meg Te is véleményed, hozzászólásod vagy történeted a Szemszögek fórumba!


Egy lány véleménye Kedves Tress! Annyi szomorúságot éreztem a soraidban, hogy legszívesebben sírtam volna veled egy jót a férfiak, illetve a leveledben szereplő férfi hálátlanságán. Nem könnyű tényleg megérteni, hogy miért nem becsül téged ez a férfi, igaz azt sem, hogy ennyi mellőzöttség, lelki megbántás után, hogy van még benned ennyi szeretet, szerelem iránta. De talán épp ebben rejlik az érzés csodája is, vagyis hogy adni kell, feltételek nélkül. Azt írod, hogy 10 hónapja vagytok együtt, szerintem ennyi idő után még nem kellene, hogy félretegyen, vagy ne méltányolja az érzéseid. Ha azt írtad volna, hogy 10 év után van ugyanez, akkor sajnos természetesebbnek lehetne venni, bár talán ez ellen is lehet(ne) tenni valamit. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de próbálj meg beszélni vele, elmondani mindezt, amit nekünk leírtál. Vagy ha ezt nem bírod ki sírás nélkül, akkor írd meg neki levélben és csempészd a dolgai közé, hogy megtalálja. Esetleg emlékeztesd azokra az időkre, amikor összejöttetek - a boldog szerelmi lángolásra, a saját érzéseire irántad. Ugyanis ezt mindenképpen meg kell, hogy beszéljétek. Sajnos még ekkor is fennáll a veszélye, hogy elutasító lesz, de akkor legalább tudod, hogy mi a helyzet. És igazad van, ha gyerekeket szeretnél, akkor azoknak egy szerető apa is kell, nemcsak egy férfi, akire talán hasonlítanak, és aki néha zsebpénzt ad nekik. Szívből kívánom, hogy mielőbb túl legyél ezen a beszélgetésen, és hogy úgy alakuljon az életed, ahogyan szeretnéd!		Egy fiú véleménye Kedves Tress! Szép hosszú levelet írtál. Ebből arra következtetek, hogy sajnos tényleg nagyon bánt és elbizonytalanít a kapcsolatod ezzel a férfival. Szerintem egyáltalán nem vagy önző liba, bár benned is vannak olyan elvárások, amiket a férfiak nem mindig tudnak ösztönösen teljesíteni. Például ilyen az összebújás, „szeretgetés", ahogy Te írod. Azzal egyetértek (szerintem a férfiak többségével), hogy az élet nem abból áll, hogy folyton „szeretgessük" egymást, de azért szerintem, ha szeretünk valakit, akkor figyelnünk kell rá, s ha Ő igényli a szeretgetést (márpedig minden nő igényli), akkor azért nem olyan rossz dolog az, hogy ne lehetne megtenni. A másik a szex. Maga a tendencia, hogy a kapcsolat elején még többször csináltátok, míg később már kevesebbszer, ez szerintem önmagában nem lenne probléma. Ez valahol természetes, hisz gondolj bele, bármilyen szép tájat Te is csak egyszer tudsz felfedezni, bár később is szívesen járhatsz oda és jól érezheted magad, de felfedezni többet már nem lehet. Én a problémát a gyakoriságban látom. Havi egynél, egy egészséges ember szükséglete azért több, ezt Te is tudod. Most vagy valami problémája van (amit nem oszt meg veled), vagy máshol elégíti ki az ilyen irányú igényeit. Sajnos mind a két eshetőség elég rossz, mert az első esetben nem tudsz neki segíteni, amíg nem kéri, a másik lehetőség meg egyértelmű miért rossz. Van egy ismerősöm, aki egyszer azt mondta, hogy bár nagyon szereti a barátját és boldog vele, de mióta együtt élnek (több éve) már minden korábbi „lányos elképzelést" kiölt belőle és rájött, hogy ezek csupán illúziók voltak. Neked kell eldöntened, hogy ezek nélkül az illúziók nélkül ér-e neked annyit ez a pasi, hogy vele maradj, vagy nem. Ha sokszor tényleg bunkó és megaláz, akkor küld el, majd jön másik. Írtam már másnak is, de neked sem tudok mást mondani, mint busz és nő (férfi) után nem szabad futni, mert mindig jön másik.

Szakértő szemmel

Kedves Tress,

Szerintem nem akarsz sokat, és amire vágysz, az teljesen normális. Az igaz szerelem és szeretet ugyanis ott kezdődik, ahol két ember őszintén tud adni egymásnak, és őszintén tud fogadni is. Ha valamelyik fél nem képes elfogadni a szeretetet, akkor adni sem tud, és innentől fogva az egész kapcsolat egy Sziszifuszi szenvedés, ami hosszútávon felőrli mindenkinek az idegeit, és felőrli a kapcsolatot is. Olyan kapcsolatra meg, ahol nincs meg a kölcsönösség, nem lehet családot építeni, legalábbis nem szabadna. Az ember ugyanis nyugodt lelkiismerettel rontsa csak a saját életét, na de szándékosan elrontani gyermekünk életét? Az élet ugyanis - minden szépsége és értéke mellett- egyébként is elég nehéz, s gyermekeket nevelni nem egyszerű olyan családban sem, ahol a szülők között harmónia és kölcsönösség van. Hát még akkor olyan családban, ahol a szülők párként egyáltalán nem tudnak működni. Amikor gyermeket szeretnénk a világra hozni, akkor érdemes lenne elgondolkodni ilyesmin is, hiszen a gyermekeinkért felelősséggel tartozunk. S mert a gyermekeinknek tőlünk telhetően a lehető legjobbat kellene adnunk.
Érthető, hogy te türelmes vagy és megértő, s az is jó dolog, hogy a párodban ennyi jót látsz, valamint, hogy a rossznak is látod a miértjét. Ez azonban még korántsem elég egy boldog kapcsolathoz. S itt nem lebeszélni akarlak erről a férfiról, de Te is beláthatod: itt a te megértésed már nem biztos, hogy elég, ennek a férfinak segítségre (méghozzá komoly segítségre) lenne szüksége, hogy feldolgozza az általad említett gyermekkori traumákat és nehézségeket, amit viszont csak terápiában tudna megtenni. Te pedig nem vagy, s nem is szabad, hogy a pszichológusa légy! Egy ilyen kapcsolat ugyanis teljesen felőrli az embert, s hosszútávon ennek komoly egészségkárosító hatása is lehet. S itt nem az a megoldás, hogy te még több dologról lemondj (hiszen már nem is maradt szinte semmi, amiről le tudnál mondani!), az neked sem jó, de hosszútávon neki se. Amit viszont megtehetsz, hogy segítséget kérsz (párterápia vagy pártanácsadás formájában, esetleg a párod elmegy egyéni terápiába ), ám ez is csak akkor működik, ha ezt ő is őszintén akarja. Ha azonban elutasítja, akkor sajnos sokat fogsz szenvedni. De erről a kapcsolatról valóban nem beszélhet le senki, hiszen felnőtt ember vagy, s hiszem, hogy tudsz úgy dönteni, hogy az neked a lehető legjobb legyen. A szerelembe vetett hitedet pedig (és más hitedet se) ne hagyd, hogy bárki elvegye tőled, hiszen ez a legértékesebb kincsünk, amink van: a hitünk. Ha már erről is lemondunk, akkor véleményem szerint az életünkről mondunk le. Gondold végig felelősséggel a döntésedet es akkor hiszem, hogy jól fogsz dönteni.

Fáradt, levert, esetleg kedvtelen?

Arra gondolt már, hogy ez az időjárás hatása?
Olvasson bővebben a következő napok időjárásának élettani hatásairól!

Hazánkban csütörtök délelőtt észak felől egy gyenge hidegfront hatására megnövekszik a felhőzet, és az északi határszélen elszórtan hószállingózás fordulhat elő. Délután erősen felhős lesz az ég az ország felett, a Dunántúlon többfelé, a középső és északi megyékben csak szórványosan fordul elő hószállignózás, gyenge havazás. A szél mérsékelt északnyugati lesz. Hajnalban -25, -15 fok várható. A hőmérséklet csúcsértéke -9, -4 fok között alakul. Késő este -15, -10 fok lesz. Csütörtökön egy gyenge hidegfront éri el a Kárpát-medencét.... Bővebben »