Rosszindulatú daganatos megbetegedések - A kezelés

Meg kell tehát beszélni mind a beteggel, mind a hozzátartozókkal a terápiás lehetőségeket, és meg kell adnunk a betegnek a lehetőséget, hogy a kezelésébe aktív döntéseket tudjon hozni. Hogy a beteg a legjobb döntést tudja meghozni, fontos a kezelés minden lehetséges pozitív és negatív következményeiről informálni. Nem elég az élettartam meghosszabbítását szem előtt tartani, a meghosszabbított élet minőségére is tekintettel kell lenni, s a döntések meghozatalában partnerként kell kezelni a beteget. Ezt pedig minden betegnek joga van kérni és megkapni. A kezelések során egyébként is kiszolgáltatott beteget nem szabad magára hagyni a félelmeivel, hiszen az az amúgy is kétséges kimenetelű kezelés sikerét csak megkérdőjelezi.

Amikor már kiderült a betegség, akkor, ha nehéz is, de a beteg és a hozzátartozók is megkönnyebbülnek. Némelyik esetben ugyanis nagyon nehezen születik meg a diagnózis, az ez időt jellemző bizonytalanság pedig teljesen felőrli a beteg idegeit. Amikor a betegséget diagnosztizálják, időt kell hagyni mind a betegnek, mind a hozzátartozóknak, hogy a betegséggel szembesüljenek, és ezután azt elfogadják. Ez az elfogadás az egyik legnehezebb és alapvetően szorongással teli feladat, sokan ugyanis a diagnózist halálos ítéletként hallják, mások pedig hitetlenkednek, esetleg alaptalanul túlzottan optimisták, vagyis az érzelmi reakció sokszínű. Azonban a reakciók egyike sem mentes az én- védő mechanizmusok (v. coping vagy megküzdési mechanizmusok) mozgósításától. Fontos, hogy ebben a kezdeti mély krízisben a beteg megfelelő támogatást kapjon, hogy a megjelenő depresszív érzésekkel meg tudjon küzdeni - ez ugyanis a későbbi kilátásokat is nagymértékben befolyásolja. A következő lépés a kezelési folyamatra való felkészülés. A rákos beteg kezelése az emberek többségének körében egy olyan téma, amelyről ellentmondásos és szinte már rémisztően misztikus kép él az emberek képzeletében, s a kezelés valódi mivoltát csak kevesen ismerik. A beteg környezetében élők is ilyenkor általában megrémülnek, sajnálkoznak, nem ritka esetben a betegtől teljesen elzárkóznak.

A kezeléshez hozzátartozik a beteg mind testi, mind lelki panaszainak, fájdalmainak és nehézségeinek orvoslása, ahol számolni kell azzal, hogy a testi kezelésnek kellemetlen (alapvetően szomatikus) mellékhatásai is vannak, amelyeknek az elviselése és tudomásul vétele embert próbáló feladat. A leggyakoribb kezelési formák a műtét (ahol lehetőség van a tumor eltávolítására), majd az ezt követő sugárkezelés és kemoterápia. Emellett, ma már egyre gyakoribb az egyéb gyógyszeres és más alternatív terápiák bevonása. Ezeknek a kezeléseknek a mellékhatása és következménye lehet hajhullás, puffadás, fáradékonyság, erőteljes fogyás, bőrelváltozások, gyulladások, és egyéb kellemetlen és esetenként fájdalmas mellékhatások. Mindezek pedig megváltoztatják a betegnek a testéhez való viszonyát, a saját testéről alkotott kép és gondolkodás is megváltozik, a beteg egyszerűen elkezdi másképp és másnak érzékelni a testét. Ilyenkor a saját testtel való megváltozott viszony olyan érzelmi terhet jelent, amelyet nem lehet megkerülni, és amelyen nehezen lehet segíteni (itt is fontos szerepe van a lelki segítséget nyújtó szakember bevonásának). Ezeknek a mellékhatásoknak a javát sok beteg a betegsége mellett ezt további büntetésként éli meg, ami hasonlóképpen mély lelki krízisbe taszíthatja a beteget. Ehhez hozzájárulhat a hozzátartozók beteghez való viszonya is, vagyis az, hogy ők mennyire tudják a beteget annak megváltozott testében (esetleg haj nélkül, puffadtan, csont soványan, stb.) őszintén elfogadni. A hozzátartozóknak a kezeléshez való hozzáállása is fontos, ahol is nem szabad lehetetlen és terhes elvárásokkal a beteget még nehezebb helyzetbe hozni. Gyakori ugyanis, hogy a betegség és a kezelés terheinek viselésével szemben valamiféle emelt fős elvárás fogalmazódik meg a hozzátartozókban, amivel a beteget csak még jobban frusztrálják és terhelik.

A család bevonása a kezelésbe azonban elengedhetetlen, a család ugyanis, mint rendszer, mindenképpen érintett, és mindenképpen reagál, hiszen a betegség megjelenésével egy jól megszokott, ismert családi egyensúly borul föl. Ez a borulás pedig rengeteg tudattalan elemet mozgat meg, ahol a család megtartó ereje nagyban függ ezeknek a tudattalanul mozgásba lendült stratégiáknak a szervezettségétől. Ezek a tudattalan elemek ugyanis mélyen átszövik mind a beteg, mind a környezete életét, s beleszólnak a kialakítandó új egyensúlyba, mindegy, hogy gyermek, vagy felnőtt lesz a beteg. Ezeknek az elemeknek a tudatosítása, feldolgozása és elfogadása elengedhetetlenül fontos eleme a kezelésnek, és pszichológus, vagy más lelki segítő bevonása nélkül különösen nehéz feladat. A kezelés alatt a beteg szinte gyermekké válik, hiszen teljes támogatásra és vigaszra szorul, mint egy kisgyerek. Pszichikai értelemben is regresszióba kerül, ahol az ismétlődő kórházi kezelések ezt a meglévő regressziós állapotot még jobban elmélyítik, s ezzel mind a betegnek, mind a közvetlen környezetének számolnia kell. A beteg a kezelések alatt új kapcsolatot is kialakíthat a betegtársakkal, amelyben többnyire együtt érző, megértő társakra lel. A velük való kapcsolat azonban érzelmileg nem teljesen egyértelmű, hiszen a fennálló veszteség lehetősége, a gyász, a fájdalom, a sikereken érzett öröm, de az emiatti irigység is állandó alkotója ezeknek a viszonyoknak. Ezeknek a viszonyoknak a megértéséhez adott esetben szintén jó, ha van szakember által nyújtott segítség. S nem csak itt, de az egész kezelés alatt, hiszen a betegnek végig a kezelés során szembe kell nézni a lehetséges következményekkel, az esetleges fenyegető elkövetkezendő halállal, ami sohasem könnyű, különösen nem az abban a helyzetben, amelyben a daganatos beteg van, ahol is az idő elmúlásának a tudata ott lebeg állandóan a beteg szemei előtt.

A kezelés, ha pozitív irányba is halad, akkor is terhelt és nehéz, hiszen a gyógyulás nem megy egyik napról a másikra, a kezelés alatt annak kimenetelétől függetlenül a legtöbben nagyon sokat szenvednek és kínlódnak. A legnehezebb azoknak, akik a kezelés miatt ágyhoz, vagy steril szobához vannak kötve, mint például azok a leukémiás betegek, akik a csontvelő átültetés során teljesen el vannak szigetelve a külvilágtól egy csak zsilipeken át megközelíthető baktérium-mentesített izolált szobába, ún. „steril bokszba". A betegnek ez a kényszerű elszigeteltsége olyan plusz tehertétel, és olyan fajta frusztráció, amely a rákos betegség helyzetből adódó már említett regressziós állapotot csak tovább fokozza. Ilyenkor különösen sokat segíthet a támogató család, a barátok és segítő szakember. A legtöbb esetben már azzal sokat segíthetünk a betegnek, ha csak ott vagyunk, ha a beteg látja és érzi, hogy mellette vagyunk. Néha ugyanis csak ennyit lehet tenni. De néha ennél több nem is kell.