Rosszindulatú daganatos megbetegedések - A szembesülés

A szembesülés hatalmas félelmet és szorongást kelt a betegben és a hozzátartozókban egyaránt, az emberek megijednek a betegség súlyosságától, a lehetséges haláltól, s egyáltalán: elkezdenek rettegni a jövőtől. (Már maga a szó, hogy rák, is rettenetes borzongást kelt bennünk, legtöbb esetben magát a szóhasználatot is kerüljük). A daganatos megbetegedés (elsősorban a rosszindulatú megbetegedésre gondolunk), mint minden egyéb súlyos betegség következményeként, számolnunk kell azzal, hogy hirtelen megváltoznak a munkában, a családban, valamint az egyéb kapcsolatokban betöltött szerepek, az addig független életet élvező személy egyszer csak támogatásra szorul, ami mellett még a betegség fenyegető mivolta miatt is teljesen kilátástalan helyzetben találhatja magát. Ebben az időszakban feltétlenül szükség van arra, hogy a beteg és a hozzátartozói is pontos információt kapjanak a betegségről, a kezelésekről, és minden azzal kapcsolatos lehetőségekről. Már az is csökkenti ilyenkor a félelmet és a szorongást, ha a beteg és a hozzátartozó is pontosan tudja és érti, hogy mi és miért történik. Ezen kívül, hogy a beteg miként éli majd meg a betegséget és a vele járó fájdalmakat, valamint nehézségeket, az nagyban függ attól, hogy milyen a páciens lelki állapota, mennyire szorosak a családi és baráti kapcsolatai (vannak- e egyáltalán támogató barátok mellette), mennyire erős a gyógyulásba vetett hite, milyen a betegséghez való hozzáállása, és, hogy milyen a beteg szociális és anyagi háttere. A beteg lelkiállapota gyakran nagyon változékony, hiszen a daganatos fájdalom elidegenedéshez vezet, mert izolálja szeretteitől és barátaitól a beteget, letompítja az érzelmeket, és elveheti a beteg emberi méltóság érzését, a munka és az alkotás lehetőségét, elveheti tőle magát az életörömöt. Éppen ezért, a daganatos betegséggel küzdő egész embert kell kezelni, minden panaszával együtt, és lehetőleg bevonva a kezelésbe a beteg környezetét is.

Fontos szem előtt tartani, hogy a beteg szembesülése az elején gyakran tulajdonképpen még nem is szembesülés, legalábbis nem „igazi", hiszen a beteg sok esetben megpróbálja tagadni a betegség meglétét. A tagadás kis idő múlva azután a harag érzésével keveredik, ahol is a beteg nem érti, hogy miért pont ő lett beteg, nem érti, hogy mindez miért vele történik. Ilyenkor gyakori, hogy vádaskodva az orvos ellen fordul, de sokszor fordul a hozzátartozók ellen is, és nem ritkán akár önmaga ellen. Az emberek nagy része ilyenkor meginog a hitében is, s mély haraggal vádolja és kéri számon az Istent, hogy mindezt miért teszi vele. Érthető és teljesen rendjén való érzések ezek, amelyek a betegséggel való szembesülés első szakaszában jelen vannak. Ilyenkor ugyanis maga az élet kerül veszélybe, az embert a megsemmisülés érzése fenyegeti, s természetes ösztönétől vezérelve igyekszik ilyenkor az életét védelmezni. Megesik azonban az is, hogy a beteget annyira lesújtja a betegsége, hogy az életét nem akarja védelmezni, az életért nem akar küzdeni, hanem már a betegség elején feladja a harcot és készül a halálra. Jobb esetekben ilyenkor megjelenik a múlt megértésének igénye, illetve a lelki béke (nyugalom) megtalálásának a vágya (lásd az „Elfogadás" részt).

A legtöbb esetben tehát, amikor kiderül, hogy valaki rákos, akkor az illető nem csak testi, de komoly lelki krízisbe is kerül, amely krízis kihat az egész családra, sőt, akár a beteg egész szociális környezetére. A betegek nagy része ugyanis, ahogy már erről szó volt, elkezd vádaskodni, és nem ritka esetben elkezd a betegségéért egy közeli hozzátartozót hibáztatni (a legtöbb esetben a szülőket, vagy valamelyik szülőt). Ezzel együtt pedig megjelenik a bűntudat, a kétségbeesés és a reménytelenség érzése is, amelyek kínzóan gyötrik a beteget. A beteg gyakran a testéhez is elkezd ambivalenciával viszonyulni, dühös rá, amiért az cserbenhagyta, hiszen „elromlott" és nem akar megjavulni. Az ember önértékelése teljesen lecsökken, önbizalma meginog, gyakoriak lehetnek az öngyilkossági gondolatok. A testi tünetek közül ebben a szembesülési szakaszban az egyik leggyakoribb az álmatlanság, a felborult anyagcsere, az étvágytalanság, megjelennek a szexuális zavarok, jellemző a megemelkedett vérnyomás, valamint a pánik, s a halálfélelem testi velejárói (gyakori szapora szívverés, erős verejtékezés, szédülés, hányás, stb.). A beteg ilyenkor nem, vagy csak nehezen tud koncentrálni, viselkedése agresszív lesz, vagy teljesen magába forduló, depresszív. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, hogy őszinte megértésünkről és támogatásunkról biztosítjuk a beteget, amelyben a betegségét nem bagatellizáljuk, és nem erőltetjük a betegséggel szembeni azonnali „harcot" és szembeszállást. A betegnek ugyanis idő kell, míg egyáltalán ésszel és lélekkel is felfogja, hogy mi is történik vele. Fontos, hogy a megkapott minden releváns információ birtokában a hallottakat megértse és feldolgozza. Ennek eredményeképpen majd hozni fog egy döntést, és mi akkor tesszük a legjobbat, ha ezt a döntést elfogadjuk.

Dönthet úgy a beteg, hogy a betegsége ellen megpróbál minden erejével küzdeni és harcolni, amiben kéri a hozzátartozók aktív segítségét is, de dönthet úgy is, hogy nem harcol, hanem élvezi az életből azt, ami még vissza van. Az is előfordulhat, hogy esetleg olyan állapotba kerül, és olyan döntést hoz, hogy nem akar már semmi egyebet, csak felkészülni az utolsó útra. Akárhogy is döntsön, fontos, hogy abban a döntésben mi a beteget őszintén támogassuk. Fontos, hogy ne erőltessük a változásokat és ne erőltessük az ő gondolkodásának és döntésének felülbírálását, megváltoztatását, ez ugyanis csak további terheket jelentene a beteg számára. A szembesülésnek a szakaszában (ahogy a betegség későbbi szakaszában is) sokat jelentenek mind a baráti megértő beszélgetések, mind a szakember vezette irányított beszélgetések, amelyek hatására a beteg felismeri lassan, hogy nem érdemes azzal foglalkozni, hogy ki vagy mi a betegségének oka, aminek hatására pedig megkönnyebbül, és a betegségét elfogadja. Ilyenkor lehet esély arra, hogy a beteg úgy dönt: harcolni fog a betegsége ellen. Vannak azonban esetek, amikor a beteg nem tudja elfogadni a betegségét, nem tud harcolni, s nem tudja elfogadni betegségének esetleges rapid kimenetelét (vagyis a gyorsan bekövetkező leépülést és a közeli halált). Ilyenkor nagyon fontos, hogy a beteg is, de a hozzátartozók is megkapják a szükséges lelki támogatást, mind szakembertől, mind a környezettől, különben fennáll az összeomlás veszélye, hiszen a pszichés terhek annyira megnövekednek, hogy egyedül nem lehet őket elviselni.