Szerelmes vagyok a legjobb barátomba

„Ez egy megírt cikk az esetről, ami mindent elárul. Gondoltam, jobb, ha bemásolom, két éve ennek az egésznek mai napig megoldatlanul:
Tőlem szokatlan irományt olvashattok. Ez nem koncertbeszámoló, nem is lemezkritika, és interjú sem. Vagy talán mégis?
Interjú önmagammal, a lelkivilágommal, melynek oka a mindannyiunk által már minden bizonnyal megélt szív és ész felforgató érzés a szerelem. Egy csaj, aki úgy érzi valamikor egy évtizede már átgázolt rajta a szenvedély, pusztító forgószélként tett már mérhetetlenül boldoggá, de tönkre is. A rohadt kémia, az egyetlen és igaz már kellőképp megtépázta lényemet, ezért jogosan hihettem, talán örökre elkerül.
Belenyugodtam , és néha rosszul érintett , de hittem, hogy az én egyetlen nagy szerelmem a rock and roll, egyben életformaként is birtokolja szívem azon pontjait, ahonnan ez az érzés kellene helyet kapjon. Beteljesedést adott az, amikor mindezeket le is írtam, írhattam. Egy sérült lélek kap újabb és újabb örömet, amikor leülök - mint most is- és őrült gyorsasággal születnek a mondatok rock és metál zenei eseményekről.
Szólnak arról, melyik zenekar épp mekkorát zúzott, esetleg új lemezmegjelenésükről, mitől is jobb vagy rosszabb, mint az előző, előzőek. Persze eszméletlen jó érzés tud lenni az is, amikor szeretett kedvenceinket faggatom és tolmácsolom felétek, vagy esetleg új zenekart mutathatok be. Egy csaj, akinek a „rock and roll nyújt feloldozást", és eszerint telnek a mindennapjai is.
Jöttek mentek az évek így valóban egy egész évtizedig, amikor beütött a bumm.
Milyen fura is ez, mikor ráadásul olyan környezetben kapja az ember lánya, ami a munkájához szorosan kapcsolódó illetőre vonatkozik. Persze eddig sem csuktam be a szemem, ha jó pasit láttam, de azon kaptam magam kis időn belül, hogy van egy-két olyan dallam, amely nemcsak szemlátomást érintett meg. Első gondolatként próbáltam elhessegetni egyre erősebben jelentkező érzelmeimet, és megmagyarázni magamnak, kizárt, hogy én pont vele kapcsolatosan éljem újra ezt az érzelemvihart, hiszen rám jellegzetes ideáljaim kifejezett ellentéte, tehát hogyan is van ez, miért hihetném, hogy ő álmaim pasija. Utána viszont arra keresem a választ, vajon mit keres az álmaimban? Sokáig hittem azt, hogy amit átélek a tavasz fuvallata, egy érzéki csalódás csupán. De aztán gyanússá válik az, hogy érdekesen szorul össze a gyomrom minden találkozásunkkor. Nyilvánosan titkolt érzéseimtől is indíttatva kerültünk egyre közelebb egymáshoz, mint barátok. Rengeteg közös mámoros éjszakát életünk meg, és buliztunk át, aztán mégis kiderült, hogy a következő hatalmas pofon az élettől, rá kell döbbennem visszavonhatatlanul, hogy ez tényleg a szerelem, méghozzá nagybetűs, ráadásul szép lassan az egyik legjobb barátommá válik. Az érzelmek olyan ellentétes világába sikerült belecsöppennem, ami egy új élethelyzetet mutat meg nekem, de egyre jobban eluralkodik rajtam ez az egész.
Lassan az agyam is egy rugóra jár. Itt azért már érzem azt, hogy a szerelem , ez a szemét , vacak fogalom hónapokig rózsaszín felhőként vakított meg, és észre kell vegyem, hogy már nem az vagyok aki voltam. Már az ihlet is elkerül, a tollam mely előtte lelkesen ontotta a szavakat, két mondat után megakad, és feladja. Minden körülöttem lévő ember észreveszi, hogy valami másképp működik, mint régebben. Őszintén remélem, nem lettem rosszabb, csak kicsit más.
Saját magam felvilágosítására rá kell jönnöm lépni kell, hiszen ő az az ember, aki számtalan ok miatt sosem lehet az enyém, és egészen biztos, hogy nem ő a „múzsám , aki valóra váltja minden álmom".
Újabb és újabb elhatározások, most már tényleg elűzöm ezt a bolond érzést, különben ő száműz az őrületbe. Gyenge próbálkozások ezek a felejtésre, és mindig meghiúsul. Majd amikor a „kiutat keresem, közben a pengét forgatom" is megvalósul, és meggondolatlanul lépek meg olyat, amit igazán nem szabad, akkor döbbenek rá, hogy „véget érhet, de sosem múlik el." Gondolván, hogy a zene, mint örök mankó az életem minden területén most is kisegít, és én biztosra veszem, hogy képes leszek arra, hogy többet nem álmodok róla, rá se nézek többet, nem hagyom, hogy róla szóljanak a dalok.
De így is „nappalom-éjjelem kínzó gyötrelem" és én már nem akarok szenvedni, és átélni a pokol legújabb bugyrait is. Bárhogy is nézem, nagyon szeretem őt, mint barátot, mint zenészt, mint embert, és a hiánya sokkal jobban megvisel, mint titkon imádni. Így legalább egy kicsit boldog lehetek, ami néha a mennybe repít, néha a pokolba. De legalább így kéz a kézben a rock and roll útján, ami mindkettőnknek legfontosabb lételeme. Ő a színpadon játssza, én pedig lásd, újra le tudok írni mindent.
Gyakran rázza meg a lelkem egy-egy gitárszóló, ami nemcsak a fejre hat, hanem sokszor a szívre is, és ad ihletet, „a lelkem újra száll, a szél messze elrepít, de a szívem rab marad, azon semmi nem segít."
A szerelem sajnos most is keményen megtréfált, egész biztos, hogy „ha testet ölt, én biztos kinyírom." de ezt a dalt is meg kellett élnem. Ahogy ez az egyik legszebb emberi érzés, úgy az egyik legfájóbb is. Mégis ez ösztönöz minket írókat arra, hogy szülessenek belőle versek, könyvek, dalszövegek, és ez esetben egy őszinte cikk. Amit feltehetőleg célszemély sosem fog elolvasni, mégis két nappal a születésnapja előtt ki kellett írjam magamból.
Úgyhogy kedves rocktesók, akik hasonló cipőben jártak, vagy fognak járni, üzenem, ha szembejön a szerelem, akkor lazán nézz a szemébe, fogd meg a kezét, és zúzd el vele:
„Úszkálj kicsi halacskám, kifoglak téged lassacskán, mert imádlak édes kis dögöm, szálkáid majd kiköpködöm."


Írd meg Te is véleményed, hozzászólásod vagy történeted a Szemszögek fórumba!