Vérmételyfertőzést azonosítottak a núbiai múmiákban

A kutatásról a The American Journal of Physical Anthropology című folyóiratban jelent meg tanulmány.

Az Emory Egyetem kutatói két núbiai népesség múmiáit vizsgálták, immunológiai teszteknek vetve alá a szövetmintákat. Az egyik népesség Núbia északi részén, Kulubnarti-szigetén élt 1200 éve, amikor a bőséges volt a Nílus áradása, a másik délebbre, Vadi Halfa térségében élt 300 évvel korábban, amikor a folyó vize sokkal alacsonyabb volt. Régészeti leletek tanúsága szerint az 1500 éve élt népesség öntözéses mezőgazdaságot folytatott - olvasható az EurekAlert tudományos hírportálon.

Kulubnarti térségében 400 természetes úton mumifikálódott egyén földi maradványai kerültek elő, közülük 191-től vettek szövetmintát, ugyancsak megvizsgáltak 46 Vadi Halfa-i múmiát. A kutatók a vérmételyfertőzésre utaló antitesteket és antigéneket kerestek.

A szövetminták vizsgálata kimutatta, hogy a Vadi Halfi-i népesség negyedét megfertőzte a Schistosoma mansoni, míg a Kulubnarti szigetén élt népességnél a vérmételyfertőzöttségben szenvedők aránya mindössze 9 százalékos volt.

"Hajlamosak vagyunk azt hinni az ókori népességről, hogy az teljes mértékben függött a természettől. Kutatásaink arra derítettek fényt, hogy képesek voltak átalakítani a környezetüket" - mutatott rá Campbell Hibbs,a tanulmány első szerzője.

Hozzátette: korábban azt feltételezték, hogy az ókori népességet a Schistosoma haematobium fertőzte, a Schistosoma mansoni csupán azután vált dominánssá, hogy az európaiaknak köszönhetően elterjedt az öntözéses földművelés.

George Armelos, a tanulmány társszerzője, aki több mint három évtizede kutatja az ókori núbiai népességet, azt mutatta ki, hogy kétezer éve a térség lakossága rendszeresen fogyasztott tetraciklint, legnagyobb valószínűséggel a sörrel, mégpedig olyan adagokban, hogy az antibiotikum kifejthette gyógyhatását.

"A núbiaik más korabeli népességhez viszonyítva vélhetően jobb egészségi állapotnak örvendtek köszönhetően a száraz éghajlatnak és a tetraciklin-fogyasztásnak, ugyanakkor szenvedhettek az élősködőktől, mint ezt Schistosoma-fertőzöttségük mutatja" - vélekedett George Armelos.

A bilharziázis főleg a forró égövi tájakon - Egyiptomban, Etiópiában, Ázsia öntözéses földművelést folytató trópusi vidékein előforduló súlyos megbetegedés, amelyet a szívóférgek családjába tartozó vérmétely (Schistosoma haematobium) okoz. A hím és a nőstény férgek ivaros szaporodása során keletkező peték édesvízbe jutva lárvává alakulnak és a vízi csigafaj egyedeibe fúrják be magukat. Abban átalakulnak, majd a vízből az ember ép bőrén és nyálkahártyáin át a szervezetbe jutnak. A lárvák érése az emberi szervezetben fejeződik be, az ivarérett férgek ott rakják le petéiket is, amelyek fájdalmas, görcsös vérvizelés, vagy véres hasmenés kíséretében távoznak. A kifejlett férgek akár 5-10 évig is elélnek az emberi szervezetben. A behatolás helyén viszkető bőrgyulladás látható, a köznyelv "úszók viszketegségének" nevezi 2-3 hét múlva láz (ismert nevén: Katayama-láz), hidegrázás, köhögés, hasi görcsök, véres hasmenés, izomfájdalmak, máj-, lép- és nyirokcsomó megnagyobbodás léphet fel. A betegek jelentős hányada kezelés nélkül is meggyógyul, mert a lárva a bőrben elhal. A fertőzöttek egy részénél krónikus gyulladások léphetnek fel, amelyre sokszor csak a máj- és lépmegnagyobbodás, a vérkép eltérése, valamint a véres vizelet figyelmeztet.